Valamelyik kis település passiójátékának rendezője meséli, hogy hosszú évek óta húsvét táján, helyi szereplőkkel, rendszeresen bemutatják Jézus szenvedéstörténetét, a legnagyobb gondjuk pedig az, hogy nem találnak Júdást. Ismerős a történet, hiszen szűkebb környezetemben is, ahol ugyan sosem vitték színpadra, csak elénekelték a templomban Jézus drámáját, hasonlóképp Júdás meglelése állította gyakran nehéz feladat elé a rendezőt. Még a halálos ítéletet kimondó Pilátus szerepére – „Akkor kezükbe adá Őt Pilátus, hogy megfeszítsék.” – is több a jelentkező, mint Júdáséra. Erkölcstelen cselekedet, túl nagy bűn az árulás ahhoz – a helytartónak mégiscsak hatáskörébe tartozik az ítélkezés –, hogy eladja Jézust harminc ezüstpénzért. (Ha eszünkbe jutna, miféle mennyiségű júdáspénz mozgatja a mai világot, már nem is gondolnánk olyan hatalmas megvetéssel az árulóra, hiszen ő, vétkének súlyát fölismerve már szabadulni igyekezett a szennyes pénztől: „Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát. A főpapok pedig felszedvén az ezüst pénzeket, mondának: Nem szabad ezeket a templom kincsei közé tennünk, mert vérnek ára. Tanácsot ülvén pedig, megvásárlák azon a fazekasnak mezejét idegenek számára való temetőnek”.) Az alkalmi falusi színész vagy énekes nem bújik egykönnyen a bűnös bőrébe, ő úgy érzi, föllépésével vállalja a júdási jellemet, bűnt, árulást: éli is a darabot, nem csupán játssza. Talán nem Júdásnak teremtődtünk, bár ha kissé jobban körülnézünk, ennek az állításnak az ellenkezője is gyakran fölmerül a tettek tükrében.
Fotó: Csincsik Zsolt
Valamiképp az egész nagyhét eseményeit is „meg kellene élnünk”, a teljes történetét, mert a föltámadás napja csupán végkifejlet; bár örömteli, de csak akkor élhető át teljesebben, ha az előzményeknek is részesei vagyunk. Három drámai nap története teszi igazán ünneppé a föltámadás napját. Bárki is betér nagypénteken a templomba, szomorú kép fogadja: sem kereszt, sem virág, sem gyertya, de még terítő sincs az oltáron, egykor a szobrok is letakarva álltak Jézus halálának napján, sőt szentmisére sem mehet a látogató. Esetleg gyászszertartásra, és csatlakozhat a keresztutat járókhoz, megállva a tizennégy stációnál, némileg átérezve a megpróbáltatásokat, egészen a Golgotáig és a megfeszítésig, amikor „Jézus mondá: Beteljesedett. És lehajtván fejét, kiadá lelkét”. Meg tovább is, amikor leveszik a keresztről, majd sziklasírba helyezik. Pedig örömhangulatban indult a csütörtök esti szertartás: fehérbe öltözött a pap, szólt az orgona, zengtek a harangok és a csengők, díszes volt még az oltár, hiszen Jézus együtt vacsorázott tanítványaival, mígnem megtörtént az árulás, s másnapra a csend és a kerepelők halk zaja maradt a dicsőítő orgonazenéből és harangzúgásból. Igen, ezek visszatérnek majd, s együtt zengve hírül adják szombaton este a föltámadást, vagyis a húsvétot. Ezt ünnepeljük mindannyian. Állíthatjuk azt, hogy Jézus drámai szenvedéstörténete különben is kereszthalálával véget ért, a húsvét már új, örömteli esemény. Igaz, de – profán hasonlattal élve – a győzelem fölötti öröm is igazán csak akkor teljesedik ki a szurkolókban, ha végigizgulják a versenyt, ha átélik – bár nem magukkal történik – a küzdelmet, ha azonosulnak a győztessel, nemcsak a célban, hanem az addig vezető úton is. Miként a hívő ember azonosul Jézusnak a halál fölött aratott győzelmével.
XVI. Benedek pápa szavai rávilágítanak az ember és a krisztusi szenvedés fontos és gondolkodásra késztető kapcsolatára: „Valóban nem könnyű felfogni, miért van szükség a kereszthalál kegyetlenségére ahhoz, hogy a világ üdvözüljön. A mai ember szeretné kizárni életéből mindezt. Valójában azonban Jézus kereszthalála felhívást jelent az igazságosságra, a tisztességre, az igazságtalanságoknak a szeretetben való leküzdésére. Ugyanakkor – bár ésszel ezt nem könnyű felfogni – az Úr Jézus áldozatával felvállalta a mi fájdalmainkat, szenvedéseinket, és ezzel átalakította a világot. Csak Krisztus útján járva vagyunk képesek elfogadni a fájdalmat és értjük meg igazán, hogy nincs igazi szeretet, ha nem tudunk lemondani önmagunkról, korlátainkról, és arról az akaratunkról, hogy mindent birtokoljunk. A szeretet tehát szükségszerűen magában foglalja a fájdalmat és az önajándékozást. A kereszt misztériumában benne van a szeretet misztériuma!”
Másmilyen tartalommal bír ez a megélt húsvét az utolsó vacsorától a föltámadásig, mint amilyent rendszerint magunk köré rendezünk. Pedig ezt követően már arra is van okunk, hogy sonkát, tojást, kolbászt és bort tegyünk az asztalra, hiszen az ünnep a böjt lezárását is jelenti. Jöhet a nyúl is, hétfőn pedig következhet a locsolkodás, bár ezek gyaníthatóan csupán húsvétra aggatott díszek, amelyek ellen – mivel nem ártanak neki és szorosan hozzánőttek – kár volna tiltakozni. Mindaddig, amíg nélkülözhető, de nem a lényeget helyettesítő cicomaként szolgálnak.
