Türkizkék kapu, ami valójában egy ajtó, vadszőlővel körbefuttatva, az utcán járókelőnek csak ennyi tűnik fel, ami sejteti, hogy a nem mindennapi látvány benyitáskor talán fokozódik. A sejtés be is igazolódik Magyarkanizsa egyik forgalmas utcájában, ahol már a ház előtt gondos kezek munkáját megháláló rózsák virítanak, ott vár ránk a csoda.
Maga az épület fel se tűnik, csak a virágokra, a buja növényzetre lehet figyelni, meghagyva a képzeletnek a szabad utat. El lehet fantáziálni arról, vajon milyen lehet belül, ha már az utcafronton tükröződik az ott lakó varázslatos világa. A csoda a belépésnél csak hatványozódik, minden elvárást felülmúl. Két lépés az utcáról befele menet, és az ember lánya már el is varázsolódott, csak nézelődik körbe-körbe, pásztázza a legapróbb részleteket, megtorpan és próbálja befogadni azt a látványt, ami a szemnek egyszerre sok. Lehetetlen mindenre odafigyelni, meg kell állni, mélyet szippantani a virágillatból és végiglegeltetni a tekintetet pontról pontra. A kertet, mint a lélek szimbólumát, itt valóban meg lehet élni. Az önkifejezés módja itt megvalósul, és ahogy haladunk beljebb, eljutunk a provanszias enteriőrbe.
Jelképes utazás ez a magyarkanizsai, repedezett, virágokkal szegélyezett betonjárdáról egy másik ember intim szférájába, egy másik világba. Nem is hagyná ezt mindenki, de Jenei Katalin az első pillanattól kezdve úgy invitál, hogy el is feledkezem az illemről, egyszerűen nem tudom magázni, mert amellett, hogy elkápráztat a látvány, otthon érzem magam, és mindenre kíváncsi vagyok. Nem is várat sokáig, körbevezet az egész házban, fittyet hányunk arra, hogy teljesen idegenek vagyunk egymásnak, csak úgy dől belőlünk a szó, amit most nem azért rakosgatunk egymás mellé, hogy hassunk vele. Okunk és célunk van, de elfeledkezve azokról, több kapubejáraton engedjük át egymást. Kati – aki színházi díszlettervezőnek készült annak idején – meséjét két, hatalmas termetű maine coon macska töri csak meg időnként, maguknak kikövetelve a figyelmet két pillanatra, de ők is szervesen hozzátartoznak a környezethez.
– Amikor a házam átalakításához hozzáfogtam két éve, folyamatosan úgy éreztem magam, mint a színházban, úgy is megyek sokszor innen el, hogy itt hagyom az én kis porondomat. Valahogy úgy van ez, mintha egy mese szereplője lennék.
ÖREG FÁT ÁTÜLTETNI NEM LEHET
Kati és családja a bombázások ideje alatt költözött Szegedre, de akkor is folyamatosan hazajártak, míg végül úgy döntöttek, vissza is költöznek. Mint mondja, öreg fát átültetni nem lehet. Bár a munkája még Magyarországhoz köti, mindennap ingázik Magyarkanizsa és Szeged között, ahol tanítónőként dolgozik, de fejét mindig az ő gondosan kidolgozott részletei közt hajtja álomra, itthon, miután a pedagógiai munkát befejezve várja a második műszak, a virágok, a lakás, a dekorációkészítés, mert arra se sajnálja az időt és az energiát.
– Az egész ház barnában élt, sötét diófapáccal volt lekenve minden, mert abban az időben, mikor férjhez mentem a nyolcvanas évek közepén, az volt a divat, hogy minden barna legyen. Nyomasztóan sötét, amire nagyon ráuntam és kivágtam mindent, ami nem fa, volt pár régi-régi bútorom, azokat hagytam csak meg. Elkezdtem gyűjteni, főleg Magyarországon az internetes hirdető oldalakon. De hogy onnan mindent ide importáljak, az nem volt olyan egyszerű, inkább mondhatnám, kifejezetten érdekes volt. Mindent a kis autómmal fuvaroztam át a határon, két szekrény kivételével, amiket már tényleg képtelenség lett volna bezsúfolni. A mai napig csodálkozom, hogy is tudtam a Nissanban ezeket hazahozni. A robusztus darabokat az ónémet kredenctől kezdve a legapróbbakig mind-mind egyenként, sokszor vásárokba járva-kelve, ott beszerezve, majd bepakolva, többet is fordulva juttattam el ide. Azt követően itthon szépen a magam ízlésére alakítottam, átfestettem, csiszoltam, megcsináltam, ha kellett éjszakába nyúlóan. Az udvaron sokszor hajnalig dolgoztam, hogy az a bútor olyanná váljon, amilyennek megálmodtam. Nem szeretem a katonás rendet, a faltól falig szekrényeket, azokban nincs semmi fantázia. Itt nincs három egyforma darab, mind más, a székeim is. Vannak olyan darabok, amikért egészen Hortobágyig mentem, de van itt Pestről szekrény, a vásárokat pedig kifejezetten imádom. Képes voltam mindenért elmenni, ha tehettem, de postán is sok mindent hozattam. Mindig valami mesét ki kellett találnom a határon, mert a vámosok már nagyon ismertek, azt gyanították, hogy viszonteladással foglalkozom. Talán el se tudták képzelni, hogy valaki ennyire megszállott legyen.
Követtél valamilyen stílusirányzatot?
– Csak a fejemben lévőt. Itt minden eklektikus, csak a színezésben követem a provanszi stílust, de a neoklasszicista daraboktól kezdve a szecesszióson át elég sok minden helyet kap, csak úgy, mint a falakon a múlt és a jelen a képek formájában. Ami édeskés darab, kedves, finom volt, az illett az én kialakítandó miliőmbe. Inkább olyan mesés kis cuccok ezek mind külön-külön.
Az udvar se így nézett ki, ahogy most. Cserépborítású volt a terasz teteje, de az is csak sötétített mindent, én meg a világos felé szerettem volna tartani, a mesés, a kedves, az otthonos, a kuckós felé. A vadszőlő nagy segítség, ami az egész házat befutja, így kinn úgy érzem magam, mint valami dél-franciás kertben.
MIÉRT NE OSZTANÁM MEG MÁSOKKAL?
Kati házát kívül-belül meg lehet lelni az interneten is, mert mások is meglátták benne a szépséget, ő pedig úgy érezte, meg is oszthatja az örömét, miért is ne?
– Ide hozzám járnak fotózkodni a menyasszonyok. Az egyik tanítványom meglátta a közösségi oldalon azt a képet, amit feltöltöttem az elkészült házról és kertről. Akkor készültek az esküvőjükre és megkért, hadd csinálhassanak nálam pár képet. Ő is megmutatta másoknak, innen pedig elindult egy lavina, és mindenkit szívesen láttam. Olyan boldog vagyok, hogy vannak fiatalok, akiknek ez tetszik és értékelik. Eddig harminc házaspár fordult meg nálam, akik itt látták legjobbnak, hogy a nagy napjukról képek készüljenek. Családi fotózás is volt már több. Ha ez a hely valahol külföldön lenne, biztos jobban ki lehetne használni. Mindig azt szerettem volna, hogy egy nagy tornateremben szeparékat alakíthassak ki, mobil helyszíneket, hallt, fürdőszobát és a többi helyiséget régi stílusban, amiket időnként kicsit át lehet alakítani, hogy ne legyen unalmas. Mindenbe a meséset követném.
Kati tele van ötletekkel, a külföldön élő fiának egy tanyát tervezett, country stílusban az istállót, lampionokkal a kertben, vendégfogadásra alkalmas, esküvők helyszínéül szolgáló nagy kerttel, de az élet másképp hozta. Lányának viszont nem régiben nyílt saját üzlete, amiről sokszor az arra járó azt hiszi, nem optikába megy be, olyan ízlésesen van berendezve.
KIFOGYHATATLAN ÖTLETTÁR
Tavaly száz gyerek volt a másik házban, amikor Mikulásváráskor fényképezkedtek.
– Közvetlenül az enyém mellett van édesanyámék háza, ami egy nagyon ideális világ fotózásra, nem csak menyasszonyoknak, hanem gyerekeknek és családoknak is a rendelkezésére bocsátottam. Ott másmilyen stílust alakítottam ki. Két május között készült el. Megcsináltam ott egy nagy hallt, ami a gyerekkorom világát is idézi. Ahol voltak a családi összejövetelek, abba a szobába francia barokkos lakásbelsőt alakítottam ki. Oda egy fotel 50 ezer forintba került, amiért azért kellett áldozatokat is hozni. Az a szegedi kolléganő, akitől sokat vásároltam, gyakran hitelezett, hogy minél hamarabb hozzájussak az áhított darabhoz, de az átalakítást meg felújítást, minden mást egyedül végeztem, egyedül a padló felcsiszolásához és a fal szeletelt téglával való borításához kellett szakembert fogadnom. Harmónium, tükrök aprópénzért a vásárból valók. De folyamatosan javítgatnom kell, festeni, hiszen az idő kikezd mindent. Képes voltam hajnalig festeni, olyan hajtóérő volt bennem.
Most rongybabák készítésébe fogtam, biztos folyik bennem valami kereskedői véna is, így megvan a körforgás. Érdekes, hogy fiatal anyukák, akik látják ebbe a szépet, az egyedit, a kedveset, ők keresik. Erre természetesen van egy réteg.
NYUGAT VAN AZ UDVAROMBAN?
– Egy zentai fiatal újságírónő, fotós, modell érdeklődését is felkeltette a környezet, amiben élek, és megkeresett, hogy a Zara számára képeket készítsen, divatfotókat. Stylisttal és két modellel érkeztek. A komoly munkájuk alatt nagyon jót szórakoztam, fenn öltözködtek, én pedig kíváncsian vártam, éppen milyen aktuális trendet mutatnak be. Ámultam csak, hogy fények, teljes stáb, modellek, stylist, fotós. Utóbb már nevettem, hogy beköltözött a Nyugat az udvaromba. Most jelent meg a télen a külföldi Solist magazinban tizenkét oldalon az itt készült képsorozat. A magyarországi Verandában is több oldalon mutatták be és címlapra tették a kis kuckónkat.
Kati szerényen meséli a külföldi sikereket, azt mondja, ez a hobbija, az élete. Köt, fon, horgol, varr, csiszol, fest, kertet gondoz, közben pedig szerintem folyamatosan gondolkodik is, látom rajta, még ide egy apró részlet, még oda egy másik kis kiegészítő. Nyüzsög és elcsendesedik, kilométereket ró és folyamatosan mosolyog, mint ahogy a virágai a kapu előtt. Barokk, vintage, gyerek, menyasszony, rongybaba és harmóniumhang. Átmegyünk a másik házba, ahol a finom, lágy dominanciából Márai világába csöppenünk, s közben észre se veszem, már két órája cseverészünk. A komoly bútorok közt csendesedünk el, és onnan kilépve mintha valami utazásról értem volna vissza, már biztos vagyok benne, a világ nem mindenhol lett varázstalanítva.
