Szórványlétben címmel jelent meg 2016-ban napilapunk újságíróinak terepi riportjaiból összeállított testes kötet, amelyben a Vajdaság 40 településén készült „pillanatfölvételek” sorjáznak. Egy évre rá került ki a nyomdából a sorozat második kötete, a Szórványlétben II., amely újabb 42 helyről közöl riportokat.
A két kötetet kézben tartva éri az olvasót a döbbenetes fölismerés: mennyien is vagyunk, és micsoda szétszóratásban! Mi, magyarok a Vajdaságban (meg Belgrádban). A szórványban. Az újságírók ugyanis olyan településeket, városokat és falvakat kerestek föl, ahol a magyarok nem csak nemzetiségi tekintetben, hanem számbelileg is kisebbségben élnek.
Mennyire elviselhető ez a kettős kisebbségi állapot? Mi ad erőt a gyökerekbe kapaszkodáshoz, a megmaradáshoz, az összefogáshoz? Ilyen, és hasonló kérdésekre kerestek válaszokat a szerzők, akik újságírói szemmel járták a településeket, olyanokat, amelyek elnevezését még nem is hallottuk, vagy ha igen, nagyon ritkán említjük. Az eredetileg a Magyar Szó Hétvége című mellékletében megjelent beszámolók olykor hangsúlyosan szociografikusak, de nem ez volt a napilap szerkesztőségének 2015-ben kitűzött célja, nem a szociográfiai fölmérés, hanem a szórványlétbe kényszerült magyarság fölkeresése, állapotának az adott helység körülményei közti fölismerése és bemutatása, számadás a szórványsorssal, annak bemutatása 2015 és 2016 keresztmetszetében.
Nem tudományos szándék vezérelte a projektet, hanem a tárgyszerűség mellett az újságírói szemfülesség és az igényes ábrázolás. Az első kötet két fülszövegének szerzői, Sándor Zoltán és Csík Mónika újságírók, egyben szépírók, szövegeik megválasztásával Fodor István szerkesztő bizonyára a Herceg János és Németh István neve által fémjelzett szépírói riport, irodalmi zsurnalisztika műfajára kívánt utalni, miként Csík Mónikának az első kötet élén közölt versével is:
Várom, hogy rám találjanak a szavak,
és gondosan fésült mondatokba
foglalhassak időt, eget,
várost, szántót, fahasábokat,
kutak csöndjét, mólók magányát,
harangtornyot, kastélyt, dűlőutat,
akácot, pulit, bodzabokrot,
hajnali ködöt, erdőt, verebet,
bálok hírét, régi képet,
partnak kaptató szekeret,
de csak ízeket, illatokat érzek,
s miként a történetek szövetéből
lassan felfeslik a múlt,
úgy bújnak elő a csöndből
az ismerős neszek;
jó helyen járok, tudom,
ez az út hazavezet.
Valóban, mi is az, ami a szórvány megtartó erejét táplálja? A versből is visszaköszönő múlt, az otthon, a megszokott környezet, a felmenőktől hallott és továbbadásra az emlékezetben elraktározott történetek, vagy miként Sándor Zoltán fogalmaz: a szülőföldön maradás boldogsága?
(Fotó: Dávid Csilla)
Bizonyára mindez, együttesen.
A kötetekben szereplő riportalanyokban mindössze a szórványsors a közös, léttapasztalatuk egyéni, ám mégis általánosítható. Ehhez elegendő lenne egymás mögé sorolni a riportok címeit, mint egy versben, és kibontakozna közülük mindaz, ami közösként mutatkozik meg az egyéni létben.
Itt már nem lakik Európa (Bács); „Nem tudunk mi se magyarul, se szerbül” (Bóka); A templomban találkoznak (Cservenka); Munka nélkül végünk van! (Istvánvölgy, Ürményháza és Üléc); Ahol az autóbusz visszafordul, ott nincs szerencse (Veprőd); A magyar nyelvű oktatás megszűnése reális veszély (Oroszlámos); Szeptembertől nem nyílik ötödik osztály (Szilágyi); „Szép a falu, csak üres” (Krivaja); Vallásunkban az identitásunk (Kevevára); Két esküvő, három elsős, tizennégy temetés (Kisorosz); A templom, a temető és a magyarságunk őrzői (Őrszállás); A templom köré szerveződve (Regőce); A többség magyar, de szerbül beszél (Satrinca); Egy intézmény maradt: a templom (Szerbcsernye). A kiragadott riportcímekből kitűnik, hogy a szórványlétben leginkább az iskola és a templom a magyarság védőbástyája. Ezért is idézi a szerkesztő mindkét kötetben Reményik Sándor sorait: „Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!” Ám a riportokból kitűnik, van, ahol már föl kellett adni az iskolát, és az igehirdetés se feltétlenül magyar nyelvű.
Fölvetődik a kérdés, a mostoha körülmények ellenére vajon mi marasztalja a maroknyi magyar közösségeket szülőföldjükön? Ennek is utána jártak a Magyar Szó újságírói, a válaszok ugyancsak kiolvashatók riportjaik címéből. Élő, szervezett közösség (Bácsgyulafalva); Ez a falu csiszolatlan gyémánt (Erzsébetlak); Maroknyi magyar összefog (Káty); Ez a falu élni akar (Kupuszina); Pezsgő élet fogyatkozó közösségben (Magyarcsernye); Az újraéledő falu (Maradék); Pezsgő közösségi élet (Torda); A magyar gyerekek „visszatértek” (Torontálvásárhely); Ismét van magyar óvoda (Beodra); Legalább bíznak és reménykednek a jövőben (Egyházaskér); Közösségmentő egyesületek (Nagykikinda); Mentő erő a kultúrkör (Nezsény); A falusi turizmus kitörést jelenthet (Pobeda); A művelődési egyesület tartja a lelket a magyarokban (Szivác); Magukra találtak a magyarok (Törökkanizsa); Sokat jelent minden apró gesztus, ami a tömbből érkezik (Versec).
A Magyar Szó újságíróinak riportkörútja is egyfajta gesztusként értékelhető: olyan közösségeket kerestek föl, amelyekről ritkán hallunk, olvasunk, és az olvasóközönség elé tárták ezen közösségek mindennapjait, gondjaikat és örömeiket. A szövegekből összeállított, 243 és 245 oldalas két kötet együtt mutatja föl a szórványlét problémáit a megmaradásba vetett éltető reménnyel és bizalommal, hogy a népességfogyatkozás, az elvándorlás, az asszimiláció akár vissza is fordítható, mindannyiunk javára és örömére.
A Fodor István szerkesztette, Léphaft Pál grafikai terve nyomán készült kötetek gazdag fotóillusztrációi mellett térképet is tartalmaznak a lap munkatársai által fölkeresett településekről. A riportok olvasmányosak, elgondolkodtatók és szívszorítók, mint a szórványsors maga.
