Napilapunk 2016-ban kötetben jelentette meg az összegyűjtött emlékezéseket 1956-ról, Menedékben címmel. A közel háromszáz oldalas, Történetek a szögesdróton innen és túl alcímű kiadványt Fodor István szerkesztette, grafikai tervét pedig Léphaft Pál készítette.
Lapunk szerkesztősége a XX. századi magyar forradalom és szabadságharc szemtanúit, érintettjeit szólította meg az akkori történések megőrzése érdekében, hiszen az újabb nemzedékek számára az ’56-os forradalom csupán tananyag, noha szüleik, nagyszüleik élőben szembesültek a fontos, életüket meghatározó események sodrásával, és tudjuk, a valós történelmet éppen a kisemberek életében lecsapódó következmények összessége mutatja föl részleteiben. A szerkesztőség útjára indította a még élő szemtanúk felkutatását célzó riportsorozatát, de a témáról korábban megjelent írásokat is beillesztette a kiadványba, így kerekedett ki a dokumentum- és emlékezéskötet. A kiadvány nem vállalja föl a forradalom és szabadságharc eseményeinek bemutatását, hiszen ezt már megtette tíz évvel korábban a Budapesti tudósítónk jelenti… című kiadványa, hanem az élő emlékezet prizmáján kívánta ábrázolni a történések személyesen megélt mélységét, sorsfordító pillanatait.
A kötetben mégis van egy történelmi keret-összefoglaló dr. Forró Lajos tollából. Ebből kiderül, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint 1957 áprilisának elejéig 18 799-en menekültek Magyarországról Jugoszláviába, akik közül nagy számban visszatértek hazájukba, többen Nyugatra távoztak, és csupán 430-an telepedtek le Jugoszláviában. Azt a beszédes adatot is közli a történész, hogy az első menekülők „az ÁVH-hoz tartozó határőrség tisztjei, katonái és családtagjaik voltak”, de a visszatérők is szinte kivétel nélkül az államvédelem és a honvédség tisztjei közül kerültek ki.
A kötet Szemtanúk című fejezetét Dobrica Ćosić Hét nap Budapesten című naplójegyzetei vezetik be. A népfölszabadító háborút megjárt szerb író (1992–1993-ban Kis-Jugoszlávia első elnöke) 1956. október 21. és 31. között jegyezte le a Budapesten átélt és tapasztalt eseményeket. A Magyar Szó 1956. november 8-tól december 3-ig közölte a naplót. Ćosić Varsóból érkezett Budapestre egy nemzetközi konferenciára, és akaratlanul is tanúja a forradalmi eseményeknek, Budapestet egy oda jugoszláv segélyt szállító repülőgépen hagyta el október 31-én. A történések megítélésébe belejátszik, hogy Ćosić háborút járt ember, hithű kommunista, így a forradalom mögött soviniszta tartalmat (is) lát, félti a szocializmust, elítéli a kommunistákat ért atrocitásokat, viszont elismeri, hogy a forradalom a szabadságról szól, és végül kimondja az ésszerű következtetést: 1956-ot majd a történelem ítéli meg.
A Titkos iratok fejezetben ’56-os, titkos jugoszláv dokumentumokba tekinthetünk bele. Ezek földolgozása árnyaltan taglalja a korabeli szovjet-jugoszláv, szovjet-magyar és magyar-jugoszláv viszonyokat, Rákosi és Tito, Rákosi és Nagy Imre egymásnak feszülését, Kádár politikai porondra lépését, Nagy Imre és társai menedékkérését és annak folyományait a jugoszláv nagykövetségen – mindezeket zömmel diplomáciai források fölhasználásával. A folytatásban a kortárs történelemkutatás eredményeit ismerhetjük meg Tito és Hruscsov brioni találkozójára, mint az 1956-os magyar forradalom legjelentősebb jugoszláv epizódjára vonatkozóan.
A következő fejezet a Halálraítéltek és túlélők címet viseli. Itt interjúk sorjáznak az ’56-os harcok vajdasági résztvevőivel, áldozatainak hozzátartozóival, illetve emlékezéseket olvashatunk róluk, a legendás Wittner Máriával két interjú is készült.
Forradalmi tevékenységük miatt hat jugoszláv származású polgárt is kivégeztetett a magyar hatóság. Köztük a temerini származású Sörös Imrét, akinek mind családi, mind egyéni sorsa különös, riportba ágyazott fölidézése pedig akár egy családregény szinopszisa is lehetne.
Menedékben című kötetünket Fodor István szerkesztette, Léphaft Pál pedig a könyv vizuális megoldását álmodta meg
A Magyar Szó munkatársai fölkutatták a Magyarországról Szerbiába menekült családok némelyikét, a velük, róluk készült írások a Menekültek fejezetben kaptak helyet. Beszédesen vall interjújában a jugoszláv hatóságok menekültek iránti viszonyulásáról Kende Péter újságíró, aki az Ausztria felé lezárt határ miatt Jugoszlávián át szeretett volna Nyugatra távozni, de itt-tartózkodása a tervezettnél hosszabbra nyúlt, egy hetet Zomborban töltött, majd Pancsovára került kihallgatótáborba, ahol még írógépet is kapott, hogy lejegyezhesse forradalmi élményeit. Ezt követően még két hónapot töltött egy bánáti laktanyában. Újságírói kérdésre, hogy miként viszonyult a jugoszláv hatóság az ’56-os menekültekhez, a következő választ adta: „… az akkori Jugoszlávia, a titói, egyáltalán nem kért a magyarországi menekültekből, nem akarta őket megtartani, sőt gondosan ügyelt arra, hogy elzárja őket a lakosságtól, különösképpen a magyar ajkúaktól. Bizonyára nem akarta, hogy azok megfertőzzék a közhangulatot, ugyanakkor folyton megnehezítették, hogy ezek a szerencsétlen menekültek kapcsolatba lépjenek a nyugati diplomáciai missziókkal, és ily módon végre azoknak a papíroknak a birtokába jussanak, amelyekkel elhagyhatják Jugoszláviát. Nos, előfordulhat, hogy ennek volt némi anyagi háttere is, tudniillik abban az időben az ENSZ minden menekült után naponta egy dollárt fizetett Jugoszláviának. Ha ma megnézzük, ez őrült kis összegnek tűnik, de abban az időben az akkori egy dollár jóval többet ért, és tudni kell, hogy ennek ellenértékét nem kapták meg a menekültek. Ha én visszagondolok, hogy milyen volt a koszt, akkor biztos vagyok abban, hogy az meg sem közelítette az egy dollár értékét, úgyhogy lehet, az volt a háttere az egésznek, hogy minél huzamosabb ideig megkaphassa az ország a fejenkénti egy dollárt. Ezt mint feltételezést jegyzem meg, és inkább azt hangsúlyoznám, hogy a totalitárius rendszerek annyira irracionálisak, hogy gyakran nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. A jobb kéz volt, amely úgy határozott, hogy meg akar szabadulni a magyar menekültektől, viszont a nyugatiakat sem akarták magukra haragítani a menekültügyben. A bal kéz volt a rendőri hatóság, amely azt mondta, hogy ez egy ellenforradalmi csürhe, és érdemüknek megfelelően kell bánni velük. A kettő nem találkozott egymással, vagy csak nagyon ritkán. Tehát miközben Jugoszláviának érdeke lett volna, hogy minél előbb eltűnjenek ezek a menekültek, […] …én egy kicsit jobb helyzetben voltam, mert Belgrádból küldhettem levelet a francia és a svájci követségre, beutazást kértem tőlük, […] én tudtam franciául, meg más nyelveket is egy kicsit, viszont sokan voltak olyanok, akik semmilyen nyelven sem tudtak beszélni, és azt sem tudták, mit csináljanak, mert nem sikerült kapcsolatot teremteniük a nyugatiakkal, meglehetősen sok embernek írtam levelet, és talán szerencsénk volt, hogy a posta érkezett ott, úgyhogy mi el tudtuk küldeni azt, amit akartunk, és meg is kaptuk a hozzánk érkező leveleket. Tulajdonképpen valamilyen értelemben korrektül járt el titói Jugoszlávia a magyarországi menekültekkel, nem dobta vissza őket,[…] Kevesen maradtak Jugoszláviában. s közülük is csak olyanok, akiknek délvidéki magyar rokonságuk élt az országban. Az ilyen esetekben hosszasan kivizsgálták, hogy az itt maradottak milyen egyének, politikamentes-e az előéletük, s ha minden tisztázódott, akkor maradhattak.”
Az Itthoniak emlékei fejezetben olyan vajdasági magyarok emlékezései is helyet kaptak, akik a forradalom hírére fiatal hévvel fegyvert akartak fogni, és a „ruszkik” ellen indulni, illetve akik kivették részüket a menekültek fogadásából és ellátásából. A visszatekintésekből kiderül, a Vajdaság szinte minden területére tömegesen érkeztek menekülők.
A kötet végén a Magyar Szóban megjelent, a forradalommal foglalkozó vezércikkek kaptak helyet, záradékként pedig egy palackpostával küldött, 1956. november 15-i keltezésű, vérrel írt segélykérő levél kapott helyet, amit csak 1962. május 25-én halásztak ki Zentánál a Tiszából.
A sokoldalú megközelítésű kötet beszédesen taglalja a politikai helyzetet és annak egyéni következményeit, mind Magyarországon, mind Jugoszláviában a hatvan évvel korábbi események tükrében.
