Bácskából elágazó csillagösvény

Amikor egy tipikus külső-belső, konok kun vonásokkal megáldott leány és egy szimpatikus, megtermett, szőke, csillagszemű erdélyi legény találkozik és összeköti az életét, abból csak mesebeli csodák születhetnek. Történetünk valamikor a 2000-es évek elején kezdődött, amikor a bácskossutfhalvi Fejős Gabriella és a nagyváradi Kászoni Szilárd megismerte és megszerette egymást. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatói kapcsolatuk kezdetén még nem is sejtették, talán csak remélték, hogy néhány év múlva négy gyönyörű gyermek mosolyáról köszönnek vissza vonásaik, a közös életük pedig – a mindenhol megbúvó kihívások mellett – a mindennapok csodájának megteremtéséről és hiteles hirdetéséről szól majd lelkészházaspárként, amelynek immár kilenc éve egy piciny, csupán 170 gyülekezeti tagot számláló református székely (zsák)falu, az erdélyi Nagysolymos a helyszíne. Beszélgetésünk kezdetén a hétéves, huncut, bogárszemű és szőke hajú Kata elárulta, hogy az öcsikkel bizony nem nagyon szabad összeakaszkodnia, mert bizony ő húzhatja a rövidebbet  anyától és apától, és csak tudjam, hogy neki három testvére is van. Bulcsú, aki nemsokára betölti az 5. évét, Gyula a 3.-at, és persze a mindig mosolygó, erőtől duzzadó öt hónapos Kolos.

Hogy hogyan is kezdődött a Kászoni család története, erről először a feleséget, Gabriellát faggattuk szülei házának udvarán, Bácskossuthfalván, az idei Durindó és Gyöngyösbokréta utáni feltöltődött hangulatban. Gabriella hazalátogatása során szerepet vállalt a reformáció 500. éve alkalmából a faluban felállított emlékmű ünnepélyes felavatásában. Illetve, ha már június elején a „világot megmozgató” történések helyszínévé lett szülőfaluja, akkor az egykor oly népszerű Forgatós együttes – amelyben riportalanyunk a hegedűjátékával tűnt ki – a szélrózsa több pontjára szakadt tagjai újra „hazaverődtek” egy örömmuzsika erejéig. Beszélgetésünknek akár ez is lehetne a vezérfonala, mint például az is, hogy a népi hagyományok szeretetét a bácskossuthfalvi impulzusokból kiindulva és tanítványainak sikeresen továbbadva remekelt az énekegyüttesek kategóriájában a szárnyai alatt gyakorló Cickom csapat, az MTVA gyermekek számára szervezett népszerű népzenei vetélkedőjében, a Fölszállott a pávában. Mint mondja, Bodor Anikó, Szöllősy Vágó László szellemében, Szabó Gabriella útmutatását mindig eszében és szívében tartva hozta el három talpraesett székely „lánykája” hagyományaik szárnyán az énekegyüttesek legjobbjának járó kitüntetést – tisztességgel helytállva.

- Az Újvidéki Egyetem etnomuzikológia szakára készültem a szabadkai Gimnáziumban és párhuzamosan a zeneiskolában töltött éveim után. Szorgalmasan jártam az előkészítő foglalkozásokra, és egyszer csak ránk borult az ég és megkezdődtek a bombázások 1999-ben, és a felkészítő tanárom március 24-e után egyszerűen nem jelentkezett a telefonon. Gyakorlatilag ezt egyfajta isteni jelnek tekintettem, hogy akkor az én utam is más irányban keresendő. Titokban abban reménykedtem, hogy Kolozsváron, a népzenészek pezsgő életű Mekkájába csöppenve, a teológiai tanulmányaim mellett még akár lehetőségem is adódik mondjuk népzenét gyűjteni. Habár rengeteg hasonlóan gondolkodó barátra tettem szert, közel sem a „romantikus” elképzeléseim szerint alakultak a dolgaim.

Kisebbségi létből csöppentél egy szintén kisebbségi közegbe. Hogy boldogultál a román nyelv ismerete nélkül?

– Nem éltem meg akadályként a román nyelvet, lassan belejöttem például a vásárlások alkalmával. Az ottani magyar közösség is a trianoni veszteség tudatában éli meg a magyarságát, gond nélkül be tudtam illeszkedni ebbe a mentalitásba. A teológiának – a középiskolai éveim után – élveztem minden pillanatát. Akkor még úgy volt, hogy hazajövök szolgálatot teljesíteni, viszont mire megszereztem az oklevelet az itteni Zsinati Tanács döntése értelmében – csak a kolozsvári karra vonatkozóan, egy másik vajdasági hallgatótársam számára is –, megváltozott a helyzet – teszi hozzá Gabriella a férjére pillantva, aki elmeséli az első találkozásuk és ismeretségük kezdetét.

– A kolozsvári teológián találkoztunk, és ismerkedtünk meg. Ugyan egyidősek vagyunk, de Gabi két évfolyammal felettem járt. A 90-es években még hatalmas érdeklődés volt a teológiai tanulmányok iránt, nagyon nehéz volt bejutni, nekem sem sikerült elsőre. Az egyetem önképzőkörében a különböző ünnepekre készülve kerültünk közel egymáshoz. A falusi értékek tiszteletét igyekszik a teológia is erősíteni hallgatóiban, hiszen a gyülekezetek legtöbbje ilyen közegben él. És amikor a teológus hallgatók az előadások után „összeverődnek” barátkozni, akkor a népzenei hagyományaink is kifejezésre jutnak. Engem pedig megfogott Gabi zenei tehetsége.

Milyen elképzelésekkel fejeztétek be a teológiai tanulmányaitokat? – érdeklődöm Szilárdtól.

– Idő közben kiderült számunkra, hogy a kettőnk ügye – országhatárok vagy közigazgatási kihívások ide-, vízumért való sorban állás oda – nem egy komolytalan vállalkozás. Szüleim egységben tekintik a magyarságot, és ennek szellemében támogattak bennünket is a kezdetektől.

Hogyan alakultak a dolgaitok a tanulmányaitok elvégzése után? – teszem fel a kérdést az öt hónapos csepp gyermeket dajkáló Gabriellának.

–  Az Úristen vezető keze – egy teológiai tanárom közbenjárására – Székelyudvarhelyre vezetett, egy kollégiumban vállaltam nevelői állást, és az eljegyzésünk után Szilárd is oda került segédlelkésznek. Ez után Nagysolymos gyülekezete meghívott bennünket maga mellé lelkésznek, és lassan jöttek a gyerekek, jelenleg ők kötik le a legtöbb időmet.

Egyértelmű volt, hogy Erdélyben maradtok?

– Nekünk az az életfilozófiánk, hogy oda megyünk, ahol szükség van ránk. Több vajdasági gyülekezet is hozzánk fordult meghívással, és mi amellett döntöttünk, ahol mindketten megtaláljuk a helyünket, küldetésünket. Ami egyértelmű szempont volt még számunkra, hogy a gyermekeink a gyökerekhez közelebb álló falusi környezetben nevelkedhessenek.

– Gyermekeink önazonosságát nem szabad feláldozni csak azért, hogy te szellemileg kiteljesedj – veszi át a szót Szilárd. Úgy ítéljük meg, hogy számukra ebben a pillanatban Nagysolymos egy nagyszerű közeg arra, hogy szilárd talajon leljenek önmagukra, a természet és a nemzeti hagyományaink ismeretére és tiszteletére, szeretetére.

Hogyan látjátok önmagatokat a pénz után való élvhajhász világunkban, ami határokon át mozgató – vagy inkább határokon át taszító erővel bír? – kérdezem Gabriellától, aki megélte a 90-es évek Jugoszláviájának háborús hangulatát is.

– Sokan szedik a sátorfájukat és költöznek külföldre Erdélyből is, általában azzal a magyarázattal, hogy csak átmenetileg, pénzkereset miatt távoznak. Van mindenfélére példa. Olyan is akad, akinek esze ágában sincs hazajönni, de ismerünk olyanokat is, akik a kinti világot látva itthon képzelik el magukat – ráébredve valódi céljaikra. Meg olyan ismerősünk is akad, aki az egy hónapból három hetet otthon a családjával tölt, és egy hétre kimegy orvosként „rendelni” Németországba, és pillanatnyilag elégedett.  Még nem látjuk ennek az egész folyamatnak a végét. A 70-es 80-as évek látszólagos jóléte kinevelte a bácskai emberből az önfenntartás elvét. Ennek jó példája, hogy tapasztalatom szerint Vajdaságban, bármennyire is híján vannak bizonyos családok a pénznek, akkor sem termelik meg maguknak például a konyhára valót, inkább elmennek és megveszik.

– Szerintem ez egyfajta csapda – veszi át a szót Szilárd. Nem kérdés, hogy válsággal küzd a kelet-közép-európai társadalom, és nem feltétlenül az anyagi hiányosságok, inkább a szellemi kilátástalanság, az önazonosság elvesztése miatt. Összetett ez. Csecsemőkorunk óta az elégedetlenséget sulykolják belénk, és a kisebbségi létben ez csak fokozódik. Ha nem kapod meg ezt vagy azt, akkor hátrányban vagy – halljuk nap mint nap. Azért, ha kevesen is, de még vannak az egyetemes értékek mellett elkötelezett családok – mutat rá Szilárd, akitől érdeklődve kérdezzük, hogyan tudnak boldogulni négy gyermekükkel a szerény létszámú gyülekezeti szolgálatból kapott fizetésből?

– Csak arra költünk, amire úgy gondoljuk, hogy fontos. Nem vágyunk egzotikus nyaralásra, drága műszaki berendezésre – hellyel-közzel kihúzzuk egyik fizetéstől a másikig. Igyekszünk a gyökereink értéke mentén élő elveknek hitelt adni. Magyarságunk a legtöbb történelmi megpróbáltatás után a falusi közegben éltetett szellemiségből tudta eddig mindig reprodukálni önmagát. A történelmi fészek egyre több bomlasztó tényezővel és vakvágánnyal néz szembe Erdélyben is. Vajdaságban a gyökerek elértéktelenítése sokkal korábban és sikeresebben megkezdődött. Erdélyben bárhogy is próbálkoznak ezzel, még ösztönösen ragaszkodnak az emberek – a városiak is – az úgynevezett paraszti kultúra gyökereihez. Egyénileg kell változtatni mindenkinek az élet- és gondolkodásmódján! Ki-ki a maga lehetőségeihez mérten, a saját útján kell hogy harcoljon azért, ami a mienk, ami hozzánk tartozik! – zárja beszélgetésünket Szilárd, a Kászoni család feje, az erdélyi Nagysolymos református gyülekezet lelkipásztora, aki elárulja még, hogy határozott meggyőződését és támaszát a feleségéből, Gabriellából és négy gyönyörű gyermekükből meríti.