Egy hónapon belül másodízben támadtak migránsok fiatal lányokra Zomborban. A hatóság a lakosság követelésére eltávolította a városból az egyedülálló menekült férfiakat. A családosok maradhattak, velük eddig nem volt gond. Mármint a regisztráltakkal, és a Šikarában elhelyezettekkel. Az illegális határátlépés céljából kóborlók viszont már régtől fogva problémásak.
Fotó: Gergely Árpád
A Magyarországon megépített fizikai határzár tette csábító útvonallá a Zombortól Béregig vezető közutat, korábban a migránsok inkább Észak-Bácskában próbálkoztak. A kerítés viszont onnét Nyugat-Bácska irányába terelte őket, ahol a Magyarország, Horvátország és Szerbia között természetes határt képező Bajai csatorna lehetséges átkeléssel kecsegtetett. A környék viszont lápos, mocsaras, erdős terület, a benne közlekedőnek helyismeretre van szüksége, ami, mondjuk, sivatagból érkezett ember számára enyhén szólva is, kihívás. Bár, aki Pakisztánból (6000 km) és Afganisztánból (5600 km) indulva eljut Béregig, az már tudhat valamit.
Legalábbis leleményes, átkel óceánon, tavon, folyón, hegyeken, erdőkön, sivatagon és sztyeppén, így a Bajai csatorna aligha lehet akadály előtte. A csatornához érve, ahol lehetett, ellopták a horgászcsónakokat, ahol nem, ott udvariasan körbekerítve a horgászokat, arra kényszerítették őket, hogy vigyék át őket a túlpartra, ahonnét megközelíthetik az egykori szerb őrházat, gondolván, majd onnét folytathatják az utat. A leleményesebbek viszont nemcsak magukat fuvaroztatták a horgászokkal, hanem hosszú, természetesen lopott kötelet is, amit kifeszítettek a két part közé, rászereltek egy üres, ugyancsak lopott fagyasztóládát, és abban húzták át egymás után társaikat a túlpartra. Csakhogy éber a magyar és a horvát hatóság is, legtöbben lebuktak az akciók során, az elkobzott csónakokat pedig visszaszolgáltatták a tulajdonosoknak, vagy, ha nem derült ki a tulajdonos személye, elsüllyesztették, nehogy a migránsok újra használhassák.
Az elszánt migránsok 2016–2017 telén 2–3 hónapot is bolyongtak az erdőben, közben az üresen álló béregi bungalókban húztak meg magukat, kifosztották azokat, és mindent föltüzeltek, bútort, padlót, amit értek. Később új szálláshely után kellett nézniük, így bemerészkedtek a faluba, sőt Bezdánba is. Ott egy üresen álló, de nem elhagyatott, szinte a falu központjában álló házat is föltörtek. Kiengedték a fagycsapot, máris volt vezetékes vizük, ám a hősugárzóval nem tudtak mihez kezdeni, így kitépték a nálunk kvarckályhaként emlegetett eszközből a melegítő rudakat, és a mögöttük lévő hővisszaverő tálcában gyújtottak tüzet, telefüstölték a lakást, majd leléptek, persze a fagycsapot nem zárták vissza. A tulajdonos, aki egyébként vízszerelő, csupán később tapasztalta, hogy a csövek előbb szétfagytak, majd kiolvadva elárasztották vízzel a házat.
Az ügy jelentését követően azt a választ kapta a hatóságtól, hogy nem menekültek lehettek a tettesek, mert azok általában körberondítják az általuk bitorolt épületek környékét. Angol WC mellett? Kérdezhetnénk.
Ez a migrációs nyomás megszűnt, most az éjszaka leple alatt igyekeznek taxikkal a határ közelébe jutni, elkerülő útvonalon, mert a szerb rendőrség nem engedi határközelbe a menekülteket, ha mégis továbbjutnak, a magyar és a horvát rendvédelmi szervek erőteljesen föllépve visszafordítják őket, ennek pedig híre megy a későbbi próbálkozók felé.
Zomborban a šikarai befogadóközpont hosszú ideig épült, külföldi támogatásból. Elvileg 110–120 férőhelyes, összkomfortos létesítmény. Ide zömmel pakisztáni és afganisztáni menekült családokat helyeztek el, ideiglenes tartózkodásra, amíg meg nem kapják a továbbutazás lehetőségét. A táborban folyamatosan 90–120 személy tartózkodott. A šidi tábor fölszámolását követően viszont a létszám földuzzad majd 400 főre, számukra sátrakat és tisztálkodó konténereket állítottak föl. Ekkor, három hónappal ezelőtt kezdődtek a bajok: lopták a kertekből a gyümölcsöt, bejártak az udvarokba, fényképezték a házakat és a lakókat, éjjel randalíroztak az utcákon, a környékbeliek rettegni kezdtek tőlük. Pedig kezdetben behívták őket ingatlanjaikba, próbáltak barátkozni velük, hagyták őket tisztálkodni.
Aztán valami eltörött. Akár a médiában is. Korábban a televíziós riportokban meggyötört nőket, gyerekeket, nyomorékokat, időseket láthattunk, tévériporter által elgáncsolt, gyermekével futó férfit, a semmin tengődőket láthattunk, utána pedig csak magányos, életerős, fiatal férfiakat, akik nem tűntek igazán menekültnek. Még csak gazdasági migránsoknak sem, inkább katonai alakulatnak. Bizonyára irányváltás történt a médiapolitikában, miszerint a helyzetet immár nem árnyalni, hanem tényszerűen kell megjeleníteni, ám ez a személyes tapasztalatom is. A Zomborba áthelyezett egyedülálló férfiak falkákban jártak, és nem gerjesztettek túl nagy bizalmat. Szemben azokkal a Šikarában tartózkodó családokkal, amelyek ritkán tűntek föl a városban, leültek gyerekeikkel fagyizni, vagy a zöldpiacon igyekeztek elsütni valamit a segélyből, konzerveket, tisztálkodó szereket, ruhaneműt. A lakosság velük szemben nem táplált semmilyen ellenszenvet, igaz, a megsegítésükre se indult egyetlen civil szervezet se. Mindenki tudta, hogy az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és a Vöröskereszt gondot visel róluk.
Három hónappal ezelőtt viszont ide kerültek a fiatal és egyedülálló migránsok, suhancok, kilátástalanok, ki tudja, mit hagyván maguk mögött, tobzódó hormonokkal.
Persze, nemi gerjedelmük határtalan, ami nem magyarázat tetteikre, csakhogy ilyen kilengésre nem is került sor.
Egy hónappal ezelőtt röpítette világgá a hírt a sajtó, hogy a šikarai úton menekült suhancok bántalmaztak egy hazafelé tartó bakfist. Arról nem számolt be a média, hogy milyen bántódása esett a tininek. Az eset kiverte a biztosítékot a helyi lakosságnál, túlcsordult a pohár, két napon át tiltakoztak, mire a hatóság – szokatlanul gyorsan reagálva – elszállított Zomborból 200 egyedülálló migránst Preševóba. Az eset egy hónap múltán megismétlődött. A helybeliek elmondása szerint négy 16 éves menekült támadott meg egy, a barátnőjével sétáló 13 esztendős lányt. Erre fölkerekedtek a šikarai emberek, és egy órára lezárták a Zombor–Bezdán utat, közben a polgármester asszony meghallgatta panaszukat, összeült a migrációs tanács, és másnap hajnalban elvittek 69 egyedülálló férfit a Šikarából Preševóba, mindössze hárman maradtak Zomborban, akik betegség miatt nem voltak szállítható állapotban.
A rendőrség képviselője már a tanács ülésén közölte, hogy az eset nem minősül se bűncselekménynek, se kihágásnak. A négy őrizetbe vett fiatal egyike a rendőrségnek és az eljáró ügyésznek elmondta, hogy magányos, szeretne minél több helyi barátra szert tenni, ezért lépett a lányhoz, megölelte, és közölte, hogy barátkozni szeretne. Három társa eközben az utca túloldalán tartózkodott. A „megtámadott” lány ezt megerősítette, csak hogy ő nem beszél angolul, nem értette, mit akar a fiú, ezért kezdett sikoltozni, és a „támadója” nem tapogatta, föllépése nem volt agresszív. A korábbi esetről az „áldozat” közeli ismerőse azt mondta, a lány az anyjával együtt kerékpározott hazafelé, és amikor rácsöngettek az út közepén trécselő fiatalokra, azok szétugrottak, eközben egyikőjük meglökte az elől kerekező lányt, de az még le se esett a biciklijéről. Állítólag ennyi volt az incidens.
Nem tisztem megítélni az elmondott esetek igazságtartalmát, sem azt, hogy a helyiek túlreagálták-e a helyzetet. Nem vagyok a bőrükben, ők három hónapja félelemben élnek, rettegnek gyermekeik épségéért és biztonságáért. Ezért támogatom követelésüket, hogy a zombori befogadóközpont legyen zárt típusú, és csupán családok tartózkodhassanak benne.
