Duray Miklós felvidéki politikust, geológust, írót nem kímélte a sors – pontosabban fogalmazva: nem kímélték a hatóságok – a szólásszabadságért, a kritikai hangnem megütésének lehetővé tételéért, a szlovákiai magyarság megmaradásáért folytatott harca során. Politikai szerepvállalásának kommunista időkre visszatekintő kezdeteit a figyelmeztetések, megfigyelések, házkutatások, rendőrségi zaklatások, letartóztatások jellemezték – körülbelül ilyen sorrendben, pályája során többszöri ismétlődéssel.
A múlt század hatvanas éveinek végén a csehszlovák hegemónia megtiltotta számára a politizálást, a publikálást, a közéletbe hat évvel később mégis visszatért, s a magyarság asszimilálódása ellen folytatott határozott küzdelmet. Ezekben az időkben is „rendszeresen felforgatta az államrendet”, ezért a rendőrséggel ejtett hosszabb–rövidebb találkozók továbbra is állandó jellegűnek számítottak. 1982-ben és 1983-ban is hónapokig vizsgálati fogságban volt, a nemzetközi írószövetségek és jogvédő szervezetek nyomásának engedve végül mindkét alkalommal felfüggesztették az ellene indított eljárást. A rendszerváltást követően politikai pályáját a Magyar Koalíció Pártjában folytatta parlamenti képviselőként, frakcióvezetőként, s a párt magas rangú tisztségviselőjeként. Durayt az idén Emberi Méltóság Díjjal tüntette ki Budapesten az elismerést odaítélő azonos nevű tanács. Lapunknak adott interjújában először a díj kapcsán nyilatkozott.
– Az elismeréseket az ember örömmel fogadja, nemcsak azért, mert jól esik, ha elismerik a munkáját, hanem azért is, mert annak mindig több az értelme a személyi érintettségnél. Annak, aki a közösségért folytatott munkája miatt kap kitüntetést, tudnia kell, hogy ebben a munkában benne van a közösség munkája is. Visszaszáll úgymond a közösségre maga az elismerés is.
Végigolvasva az életrajzát, abban jó néhány, kellemesnek nem mondható pillanatot is találhat az ember. Hogyan tud valaki ilyen körülmények, akadályok ellenére is erőt meríteni ahhoz, hogy folytassa a harcot az elveiért, hogy ellenálljon az újabb megpróbáltatásoknak?
– A rendszerváltás előtti ellenállói tevékenységem nem puszta elvi szembenállás volt, annak konkrét okai voltak, többek között a felvidéki magyarok jogi helyzete, az iskolaügyének a helyzete, és még egy sor más olyan esemény, amely félelmet keltett a közösségen belül. Ezt megpróbáltuk legalább tiltakozás formájában ellensúlyozni. Én ezt az időszakot, meg kell mondjam, életem sikeres korszakának tekintem, mert ami miatt az ellenállást megszerveztük, abban mi győztünk. Sokkal nehezebb a rendszerváltás utáni időszak, itt ugyanis olyan alantas emberi indulatok, demokráciának álcázott gazemberségek nyomása alatt kell élni, amellyel szemben nincs megfelelő módszer, fegyver. Egyetlen egy módszer van talán: tisztán kell fogalmazni, hogy mindenki számára világos legyen, nem változtatom a véleményemet. Így lehetek csak szavahihető, ez az egyetlen ellenszer az úgynevezett demokráciának nevezett gazemberségekkel szemben.
Mivel kell ma a magyarságnak szembenéznie, melyek azok a kihívások, amelyekkel meg kell küzdeni az anyaország határain belül és azon túl?
– Egy nemzet azon részének, amely államhatárokkal le van választva a nemzet törzséről, mindig meg kell küzdenie a beolvasztás ellen. Ez természetes: saját eszközei, intézményei ugyanis nincsenek a védelemhez, társadalmi küzdelmet kell tehát folytatnia. Az asszimiláció kérdése azonban csak egyetlen szelete a problémának. A népességfogyás, amit most tapasztalunk, pontosan ezen körülmények miatt nem pusztán demográfiai kérdés, hanem oktatásügyi, kulturális, nyelvhasználati, társadalmi kapcsolatbeli, gazdasági-munkahelyi kérdések összessége. Nehéz például egymástól megkülönböztetni a társadalom elöregedéséből adódó elhalálozási adatok növekedését, a meg nem született gyermekek hiányát és az elvándorlást. Tudjuk, hogy ezek a legfontosabb tényezők a népességfogyásban, nem tudjuk viszont pontosan, hogy milyen mértékben van jelen egyik-másik tényező, hiszen nincs arról adatunk, hogy hány magyar gyerek születik, mert a statisztikai hivatal azt nem teszi közzé, lehet, hogy nem is tartja nyilván. Csak feltételezhetjük azt is, hogy milyen az elhalálozás aránya. Azt sem tudjuk pontosan, mennyien mennek el munkavállalás miatt külföldre úgy, hogy nem menettérti jegyet váltanak. Annyit tudunk, hogy a falunkból elment ez is, az is, s már évek óta nem látták őket.
Melyek lehetnek a válaszok ezekre a bonyolult és homályos kérdésekre?
– A népességmegtartás egyik legfontosabb eszköze a stabil gazdasági helyzet, rögtön ezután a rendezett oktatásügy, tehát a nyelvhasználat következik, majd a társadalmi szolidaritás.
A nemzet sorsának alakulása szempontjából sokan sorsfordító pillanatnak tartják a könnyített honosítási eljárás bevezetését, s azt, hogy szavazati joggal rendelkezhetnek a határon túl élő magyarok.
– Erre úgy tekintek, hogy természetesnek kell venni: bárki, akinek a felmenője 1880. január elseje óta magyarországi állampolgár volt, s egy erőszakos cselekedetnek a következtében veszítette azt el, az most visszakaphassa azt. Ehhez nem feltétlenül kell magyarnak lenni. Miért is kellene? Ez egy alapvető emberi jog. Ha a felmenőm magyar állampolgár volt, s én ugyanabban a térségben élek, ahol ez az állam működött, akkor miért ne újíthatnám fel ezt az állampolgárságot? Nem jó, viszont, ha ebből politikai kérdést csinálunk. Teljesen mellékesnek tartom, hogy az, aki felveszi a magyar állampolgárságot, akar-e élni a szavazati jogával vagy sem. Harmadrangú kérdés ez. A lényeg az, hogy a szülőföldjén hontalanná vált az, aki a magyar állampolgárság megtartását választotta az új határvonalak megrajzolását követően az utódállamokban. Szlovákiában megint ez a helyzet: ha bejelenti valaki a magyar állampolgárság felvételét, akkor közjogilag hontalanná válik, mert elveszíti annak az államnak az állampolgárságát, amely a szülőföldjén érvényben van.
Különbségek tehát adódnak a tekintetben is, hogy a határon túli magyar történetesen melyik utódállamban él jelenleg.
– Ez így igaz, viszont jómagam ezt a problémát részletkérdésként kezelem. Igaz, el lehetett volna kerülni, megvolt rá a módszer, csak a törvényalkotók erre nem mutattak hajlandóságot.
