A délkelet-bánáti Temesvajkócon december 28-án, aprószentek ünnepén a házába a családfő egy vesszővel a kezében tér be, a következő kérdést intézve az ottaniakhoz: ,,Koliko ima Aprosenteka?” Mire a válasz: ,,Száznedzsvennédzsezer.”
E párbeszédet követően lezajlik a templomban korábban megszentelt vesszővel a gyermekek megvesszőzése. A vessző később az eresz alá kerül, az ólaknál akasztják fel. E szakrális erővel bíró szentelménnyel csapkodják meg később a megbetegedő állatokat. Ezt a szokást napjainkban ott a szerb közösség tagjai éltetik, azzal a magyarázattal: ,,Baba je tako radila.”
Megváltozott etnikai körülmények között létező szokáshagyomány, mégis élő néphagyomány gyakorlása eredményezi évről évre a fenti dialógust is a jelenben a csupán hatvan-hetvenes lélekszámú magyar lakosú Temesvajkócon.
Dr. Szőke Anna néprajzkutató, kulturális antropológus többek között a fentebb idézett délkelet-bánáti közegben is végzett tudományos néprajzi kutatómunkát az elmúlt évtizedben. A térségben, ahol – egyik adatközlőjét idézve – Istenfélésre vannak utalva a többségében nyelv-vesztett magyarság képviselői. A vidéken, ahol a szokás nagy úr. Ahol már szinte teljesen elveszett az anyanyelv, ám a szokás szerencsére ,,makacsnak” mutatkozik, túléli a nyelvet. Az ott élők számára, magyar nyelvű oktatás és kulturális intézmények hiányában, egyetlen kapaszkodót a vallás jelent. Ahogy a kutatótól megtudtuk, az általa kétszeres szórványban élő magyarokként emlegetett Versec környéki magyarság esetében sajnos jelen pillanatban már a délkelet-bánáti magyarok közösségét összetartó egyház biztosította intézményes keret is egyre ingatagabb támaszt nyújt az arra rászorultaknak.
– Immár nem havonta egyszer, csupán évente kétszer tartanak szentmisét az ottani hívőknek, ami meglátásaim szerint felér egy tragédiával. Akármennyire is kevés az ottani magyarok lélekszáma, már jóformán semmi sem fűzi őket nyelvükhöz, csupán a vallási szál. Udvarszálláson még gyakorolják vallásukat az ottani magyarok. Pap hiányában néhány éve, amikor megbetegedett kántoruk, ez a szomorú tény a körülbelül kétszázas lelket számláló magyarság körében, felért egy tragédiával. Hozzám is fordultak tanácsért kilátástalannak érzett helyzetükben.
Nagyszereden húsz-huszonöt magyar lélek élhet, mégis gyakorolnák vallásukat, eljárnak templomba, ellentétben a temesvajkóciakkal, akik ugyan hatvan-hetvenen is vannak, mégsem érzik már ennek elemi szükségét. Vatin, a szívem egyik csücske, már csupán tíz-tizenkét magyar lelket számlál. Hozzájuk következő tervezett látogatásom alkalmával 2014 májusában csupán a temetőbe szándékozom kimenni. Virággal a kezemben, egykori adatközlőim sírhelyét felkeresve. 2000-ben, a Hét Nap kalendáriumában közölt friss népszámlálási adatokat böngészve lettem figyelmes azokra a kevés magyar lélekszámra utaló számadatokra, amely a Verseci-hegység közelében elterülő településekről származtak. Felkerekedtem a néprajzi szempontból is igen keveset vizsgált térségbe, ahol olyan impulzusokat kaptam, amelyek mélyreható tudományos kutatásra serkentettek. Ma is elevenen él bennem a kép, ahogy egy adatközlő bácsi csupán azután hajtotta a fejét nap mint nap álomra, hogy a párnájára keresztet vetett. Istenben megnyugodva térünk nyugovóra, indokolta tettét – mesélte a kutató.
Dr. Szőke Anna 2000-től öt éven át Délkelet-Bánát apró falvacskáiban, a Verseci-hegység közelében elterülő öt kis faluban: Nagyszereden, Fejértelepen, Udvarszálláson, Vatinban és Temesvajkócon, valamint a csaknem egy évtizeddel ezelőtt még 1800-as lélekszámú, ugyanakkor szétszórtan élő, s emiatt 1992 óta magyar nyelvű intézményes oktatási lehetőséget is elvesztett verseci magyarok körében végzett tudományos néprajzi feltárásokat. Az ott élő magyar etnikum vallási életének kutatásait helyezte tudományos munkája középpontjába, többek között egy új néprajzi terminológia, az ún. Versec környéki magyarság megteremtése, számos tudományos feltárás fűződik dr. Szőke Anna nevéhez. Kutatási eredményeit doktori disszertációba és a Forum Kiadó által 2010-ben Istenfélésre vagyunk ítélve címmel megjelentetett monográfiába foglalta a kulturális antropológus. A kutatómunka Dr. Szőke Annának ma is élő kapcsolatot eredményezett a szórványmagyarság délkelet-bánáti képviselőivel.
Említette, hogy első tapasztalatként legszembetűnőbbek voltak adatközlőinek nyelvezete.
– Már a kétezres évek közepén sem érte el a vizsgált hat településen a magyar nemzetiségűek lélekszáma a háromezret, jelenleg pedig már csak kétezer körül lehet a számuk. Népi hagyománykincsük feltárása óriási élményt jelentett, csakúgy, mint bonyolult interetnikus kapcsolatszálaik felderítése. Első tapasztalatként valóban a legszembetűnőbb a nyelvezetük volt. E térségben immár csak a mai nyolcvan év közüliek beszélik tisztán anyanyelvüket, ők használják a legkevesebb szerb szót. A középkorosztálynál a félnyelvűség, vagyis a szemilingvalizmus jelentkezik, vagyis ők már súlyosan korlátozva vannak mindkét nyelvben, a fiatalabb nemzedéknél pedig már megtörtént a nyelvcsere. Megfigyeltem, első ízben az élő beszédben a főneveket cserélik fel szerb megfelelőikkel, a cselekvést, történést kifejező igékkel ugyanezt csak egy későbbi fázisban teszik.
Mi jellemzi az interetnikus kapcsolatokat?
– Az interetnikus kapcsolatok sokszínűségét jellemzi például a „magyar” és a pravoszláv karácsony megünneplésének is a gyakorlata Vatinban a magyarok körében. Bizonyos kulturális jelenségek tovább élnek a szláv és a román hagyományokban is az asszimilálódás eredményeként. Ilyen például a már említett aprószenteki vesszőzés, amelynek eredeti őrzői a temesvajkóci magyarok voltak. Leszármazottaik részben beolvadtak, részben kihaltak, de a kulturális elem megmaradt. A megváltozott etnikai körülmények között is meg tudja azonban tartani bizonyos elemeit a magyar népi szokáshagyomány. Udvarszálláson még ma sem szorult a magánszférába a nagypénteki fürdés szokása, a májusfaállítás, a Szent Iván-napi tűzugrás, a betlehemezés. A szerb környezetben élő bánáti magyaroknál fellelhető kulturális sajátosságok közé sorolható pl. a palóc lakodalmi szokásként élő menyasszonypörkölés éltetése még napjainkban is, amely a népesség eredetét is magyarázza.
Őriz-e élő kapcsolatot a délkelet-bánáti apró falvacskák lakosaival?
– Természetesen. Legtöbbet Udvarszállást, az ottani iskolát látogatom, a felsorolt hat település közül ugyanis már csupán Udvarszálláson van magyar tannyelvű általános iskolai képzés az általános iskola első négy osztályában. Egyébként Versecen nemrégiben ismét beindult az anyanyelvápolás, Temesvajkócon két-három gyermek esetben kérték a képzés bevezetését. Fejértelepen is működik anyanyelv-ápolási csoportos oktatás, másutt azonban már nem mutatkozik igény rá. Az udvarszállási iskola számára elvállaltam, hogy segítek számukra pályázatok megírásában. Az anyaországi Emberi Erőforrások Minisztériuma jóvoltából nyert támogatásnak köszönhetően évente többször látogathatom más előadók társaságában az udvarszállási közösséget. Fejértelepen az anyanyelvápoló csoport vezetőjével, Szúnyog Csaba tanító bácsival is nagyon sikeres az együttműködésünk. Rendszeresen küldök számára az oktató munkájához nélkülözhetetlen szöveges és hangzó-segédanyagot. Fejértelepen nincs vezetékes telefon, 2013-ig nem tudták használni az internetet sem, így aztán informálódni sem volt lehetőségük a világhálóról. Abban a közegben nagy jelentőséget tulajdonítanak annak az élettani momentumnak, ha a gyermek befejezi az általános iskolát. Így évről évre meghívást kapok a ballagási ünnepségeikre. Lakodalmakba is hívnak, ugyanakkor a nagyszerediek körében a többség védőszentjének tiszteletére szervezett családi ünnepségekre, Sveta Petka alkalmával október 27-én is nyílt szívekkel és kapukkal várnak – nyilatkozta dr. Szőke Anna.
