Az újságírás egyik íratlan szabálya szerint egy hírt akkor tekintünk igaznak, ha azt két, egymástól független forrás megerősíti. Amikor mondtam a kollégáknak, hogy egyik főszerkesztő-elődömmel fogok interjút készíteni a jubileumi rovatba, akkor egymástól függetlenül, mindegyikük ugyanazt mondta, ráadásul pontosan ugyanazt a jelzőt használva: ő olyan „higgadt” főszerkesztő volt. A hírt – és a jelzőt – tehát a szabály értelmében igaznak kell tekintenünk. Ő volt a Magyar Szó eddigi leghiggadtabb főszerkesztője.
– A családunkban elsősorban az olvasásnak minősült jelentős szerepe: apám (kőfaragó mester volt) naponta járatta a Magyar Szót, a Politikát, aztán az itteni magyar hetilapok mindegyikét, a NIN-t, s egy időben előfizetője volt a Híd c. folyóiratnak is. És ne feledkezzünk meg a Buksiról sem – generációnk szívesen és szeretettel emlékezik vissza erre a színes, jól szerkesztett lapra (megannyi példányát ma is féltve őrizzük).Viszonylag szolid könyvtárunk alakult ki, akkoriban még vándor könyvkereskedők is gyakran bekopogtattak, így jutottunk hozzá a Mikszáth-összeshez, a Jókai-összeshez. Meg a Világjárók sorozathoz például, amely gyermekként igen nagy hatással volt rám. Utólag tekintve: mindez képezhette a kifutópályát.
Történt aztán egyszer – hetedikes elemista diák lehettem –, hogy dolgozatíráskor a szokványos témát kaptuk. „Mi leszel, ha nagy leszel?” Némi tanácstalanság után elkezdtem sorolni a hírügynökségeket, amelyeknek a megjelölésével napilapunk külpolitikai oldalain találkoztam (AFP, Reuters, MTI...), mert számomra egzotikusan hangzottak. Minderről teljesen megfeledkeztem, csak akkor jutott eszembe (s akkor is jóval később), amikor valóban újságíró lettem. Némi kitérő után, mert más pálya volt számomra kiszemelve, de még idejekorán megtörtént a „visszakanyar”. Újvidékre, a magyar tanszékre kerülve az első írásaim aztán a Képes Ifjúság hasábjain jelentek meg, akkoriban jó társaság verődött ott össze, főszerkesztőként Hornyik Miklós pedig sikeresen igyekezett bevonni minél több fiatalt.
– Az egész azzal kezdődött, hogy nem vettek fel fordítónak a zentai bútorgyárba. A tudáspróbán egy profi fordító győzött. Ez engem nagyon lehangolt. Rövidre rá pályázatot írt ki a Dolgozók szerkesztősége gyakornok felvételére.
Akkor már megjelentek az írásaim a Képes Ifjúságban meg az Új Symposionban is – simán felvettek. Kitűnő újságíróként a kezdetekben Győri Péter segített sokat, a pazar ötleteivel sziporkázó Bogdánfi Sándor főszerkesztő pedig kiváló érzékkel készített olvasható újságot (merthogy a Dolgozók eredetileg szakszervezeti hetilap volt). Tőle (is) lehetett tanulni, a szakma valóban a kisujjában volt. Engem pedig hagyott nyugodtan dolgozni. Egy ideig még Zentán élve csatlakoztam Fodor Istvánhoz meg Cs. Simon Pistához – ezek a heti rendszerességű terepjárások segítettek hozzá, hogy valóban megismerjem a térséget, annak embereit, gondolkodásmódjukat. És persze: a szakmát. Mert az újságírás (is) mesterség, amely az idővel bőven bánó terepjárás nélkül féloldalas. Ma is úgy gondolom, csak az válhat igazán jó szerkesztővé, aki a szakmának ezt a részét is ismeri.
A Magyar Szóhoz 1975-ben kerültem át, s egyből a művelődési rovat irányítását bízták rám. Nem akármilyen csapat volt ott: Fehér Ferenc követte az irodalmat, Ács Jóska a képzőművészetet, Ládi Pityuka a filmet, V. Daróczi Júlia a közművelődést, Fehér István az oktatást..., külsősként Gerold László a színházat, a zenei életet pedig az Újvidéki Rádió munkatársai. És a hosszú asztalunknál ott ült a Kilátó szerkesztőjeként Végel László. Izgalmas időszak volt ez, a zsongó deszkben amúgy is mindig történt valami, azonfelül odafigyeltünk egymás munkájára. Az újságírás rangját mindenki meg akarta őrizni. Mindenféle vonatkozásban (tudásszerzésben, viselkedésben, fellépésben stb.). És – talán éppen ezért – az újságírókra is másként tekintettek.
Utóbb a belpolitikai rovat szerkesztője lettem. Ez sem volt izgalommentes periódus (pl. Tito halála), viszont engem hozzásegített ahhoz, hogy teljességgel megismerjem és átlássam a szerkesztőségi munkát. Következett egy zentai kitérő (visszamentem a Dolgozók szerkesztőségébe). 1985-ben lettem a Magyar Szó főszerkesztője.
– Bárhogyan forgatom ezt a kérdést, csupán azt tudom válaszolni, hogy számomra az újságírásban eltöltött bő négy évtized egységet képez, összemosódik. Együtt érzékelem, egészében látom a terepjárást, az utazásokat, a különféle szerkesztői munkákat, a pesti tudósítói korszakot, majd záróképként a néhány zentai évet; közös tablón mindazok, akikkel együtt dolgoztam, azok is, akikkel interjút készítettem, s azok az emberek is (az olvasóink), akiket menet közben megismertem. A napi újságírásban egyébként sincs igazán idő kellemetlenségekkel törődni, mert a következő órában már más feladat foglalkoztat. Hogy azért mégis mondjak valamit: mindig örömet okozott az igényesség, és bosszankodást az igénytelenség.
– Összességében a főszerkesztői időszak pozitív vagy negatív élményként maradt meg benned?
– Teljességgel világos volt számomra, hogy a szerkesztőség egésze egy feszültségmentesebb légkört és szabadabb lélegzetű lapot igényel. A válaszfalak lebontását. (Ez utóbbi a maga fizikai valóságában is megtörtént: az újvidéki szerkesztőségben eltávolítottuk a rovatokat elválasztó montázsfalakat, így ismét egységes nagyteremmé vált a deszk.)
A fő célt természetesen egy változatosabb, színesebb újság készítése jelentette – az elszürkítő, felesleges és semmitmondó politikai információk kiiktatása az életes, a saját és sajátos problémáink iránt fogékonyabb, közérdekű és vonzó olvasnivalók javára. Tehát egy másfajta egyensúlyt találni, amely már szinkronban áll a lapvásárlók elvárásaival. E hangsúlyeltolódás jegyében növeltük például a terepi riportok számát, több tárcát közöltünk (bevonva íróinkat), visszaállítottuk a Jó reggelt! rovatot, megreformáltuk a folytatásos regényt, új mellékleteket indítottunk be stb. Megváltozott a lap külleme is, a számos újítás mellett ekkor tértünk át például a hathasábos tördelésről az öthasábosra. Mindennél fontosabb talán, hogy a lapnak lett tartása és – az adott körülmények közepette – önálló véleménye. Legalábbis ez volt a szándék, a megvalósulás mértékét nem az én tisztem eldönteni. Mindehhez kellett egy szűk „vezérkar” (a legközelebbi segítőim): Habram Károly és Piszár József volt a két főszerkesztő-helyettes, Gyarmati József a deszkfőnök. Vass Eszter a titkárnő. GlišićErzsébet a jogi tanácsadó. És kellett egy nagyjából egységesen gondolkodó szerkesztőség; a lapkészítés ugyanis közösségi műfaj. Csakis így, együtt volt lehetséges megreformálni az újságot, és csakis így válhatott például a Magyar Szó már a Milošević-korszak kezdetén ellenzéki hangvételű lappá.
Tegyem hozzá, a nyolcvanas évek közepe táján több újságírónk már korossá vált, néhányan pedig másutt folytatták pályafutásukat (rádió, televízió), így meglehetősen elvékonyodott az ereje teljében lévő középhad. A lapvezetés fiatalok felvételével próbálta megoldani a problémát, részükre több alkalommal néhány hetes újságíró-iskolát szerveztünk. Ha valamire utólag is büszke vagyok: kezdeményezésünkre ekkor született meg – Kalapis Zoltán és Vukovics Géza tollából – az Újságírók kézikönyve. Amely (tájékunkon szinte alapműként) a sajtóműfajok és a sajtótörténet vonatkozásban ma is nyugodtan használható.
Egyébként a letöltött négyéves főszerkesztői ténykedésem idején két dologra ügyeltem igazán: hogy javuljon a lap minősége, s hogy egyetlen munkatársat se sértsek meg emberi méltóságában.
– Egy ideig olvasószerkesztő voltam, majd Csorba Zoltán szerencsés felkérésére tárcarovatot indítottunk be; csaknem harminc írónk és újságírónk, valamint tíz-egynéhány képzőművészünk közreműködésével. Naponta közöltünk illusztrációval ellátott tárcát. Szép időszakként tartom számon. Aztán tíz éven át a lap budapesti tudósítója voltam. Zentára visszajőve – és itt egy jó közösségre találva – a Kitekintő rovatot és a Tiszavidék-oldalakat szerkesztettem. Ez volt a záróra.
– Egy (nekem) izgalmas téma: az újságírás és a szépirodalom keveredése, hogyan hat(hat) ki az egyik a másikra, van-e esetleg számodra rangsor és fontossági sorrend e között a kettő között?
– Az újságírásnak és a szépirodalomnak nem ugyanazok az eszközei. Ugyanakkor mindkettő a tényanyagból táplálkozik, avagy – mondhatnánk némi fanyar élccel – az élet megkerülhetetlen. Így egymást kiegészíthetik, kisegíthetik. Egy riportút során fellelt érdekes személy (vagy szituáció) például idővel akár egy novellába is beékelődhet. Viszont: újságírás és irodalom között a híd a tárca, amelynek komoly hagyománya van a honi újságírásban is, s amelyet a szerzők komolyan vettek: a tárca nem másodlagos vagy mellékes irodalom, hanem a sajtóműfajok egyik csúcsa.
Sorrend egyébként nincs, mindig a minőség dönt. Egy alapos, a témát szakszerűen körüljáró, valóban jól megírt gazdasági kommentár mindenkor többet ér egy rossz versnél.
– A viszonyom az, hogy a reflexeim még mindig napilapos módon működnek, s ez már-már kezd zavarni. A közelmúltban jelent meg az Orfeum című regényem, amelyen – kisebb-nagyobb megszakításokkal – három évig dolgoztam. De ez egy más műfaj, más idősík, másfajta tempó. Talán hozzászokom ehhez is.
