Igaz, szó szerint nem ütötték lovaggá dr. Virág Gábort, viszont megkapta a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést. Az indoklás szerint művelődés- és helytörténeti, valamint oktató-nevelő és kutatói tevékenységével érdemelte ki ezt az igen rangos elismerést. A kitüntetés valóban megfelelő helyre került, hiszen a tanár úr negyven évet töltött a pedagógusi pályán, s eközben több mint 20 művelődés- és helytörténeti könyve jelent meg.
A magyar állami kitüntetést Budapesten Lázár János miniszter adta át (Fotó: Ótos András)
Virág tanár úr az 1959-ben megalakult Magyar Tanszék második generációs hallgatója volt, és szinte rögtön az egyetem után munkába állt. Karrierjében volt olyan időszak, amikor egyszerre három helyen dolgozott.
– Több mint 50 évvel ezelőtt diplomáztam az újvidéki Magyar Tanszéken, majd besoroztak katonának. Csak egyetlen hónapot voltam munkanélküli, olyan szerencsés helyzetben kerültem ugyanis a katonai szolgálat letöltése után, hogy rögtön munkát kaptam a kishegyesi általános iskolában. Itt 5 évet dolgoztam, majd átmentem Topolyára a gimnáziumba, ott 30 évig tanítottam. Időközben olyan furcsa helyzet állt elő, hogy Szabadkán megszűnt a tanítóképző, bevezették a pedagógiai főiskolát, majd az óvóképző főiskolát. Ez működött is, de jöttek a ’90-es évek és a háború, a munkatársak vagy elmentek nyugdíjba, vagy elköltöztek. Az óvóképző olyan helyzetbe került, hogy nem volt elég munkatársa, s fölvettek mindenkit, aki hajlandó volt dolgozni. Így kerültem oda én is 1994-ben, de párhuzamosan dolgoztam a gimnáziumban is. Az óvóképzőben összesen 13 évet töltöttem. A sors másik furcsa fintora, hogy Sava Babić szorgalmazására Belgrádban a Filológiai Karon nyitottak egy hungarológiai katedrát a szerb diákok számára, viszont oda sem volt jelentkező tanárnak. Sava Babić végül tudomást szerzett rólam és arról, hogy lehetőségem van előadni mint szakelőadó. Így kerültem 1996-ban a Filológiai Kar Hungarológiai Tanszékére, ott 2004-ig dolgoztam. A kilencvenes évek végén volt négy olyan évem, amikor egyszerre három helyen volt állásom. 2000-ben a gimnáziumból nyugdíjba mentem, de bizonyos adminisztratív követelmények miatt újra aktív állományba helyeztek, és még kb. 5 évet tanítottam. Végül több mint 40 év után vonultam nyugdíjba mint középiskolai, főiskolai és egyetemi tanár.
Tudományos munkásságát a nevek kutatásával kezdte?
– A Magyar Tanszéken a hatodik szemeszter végén magyar nyelvtanból kellett egy szemináriumi munkát írnunk. Én a szülőfalum, Csantavér névrendszerét választottam témának, és valójában ezzel kezdődött el az ún. tudományos munkásságom. Ezt követően évek hosszú során át foglalkoztam a névadással, névadási szokásokkal, családnevekkel és azok osztályozásával. Részt vettem jó néhány névtudományi konferencián, s kisebb előadásokat tartottam. Ennek a lényege az volt, hogy hallottak rólam, valamint ismereteket és kapcsolatokat szereztem a további munkához. Később ebből a témából doktoráltam Budapesten, az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen. Benkő Lóránd tanár úrhoz fordultam, hogy szeretnék nála doktorálni. Ő beleegyezett és téziseimet is jóvá hagyta. A falum kb. 180 évnyi keresztnévanyagát dolgoztam fel, és 1973 májusában védtem meg a doktorimat. Persze, itt nálunk nem ismerték el, csak magiszteri foknak, de még senki sem vádolt meg hamis bemutatkozással.
A névtudomány mellett milyen témakörökkel foglalkozott még?
– A munkásságom egyik része a névtudomány volt, a másik részét pedig a sors hozta. A topolyai szakmunkásképző iskola 1988-ban volt százéves, és igazgatói felkérésre megírtam a történetét. Ekkor valahogy beleszerelmesedtem az iskolatörténetbe, úgy érzetem, az iskolákban dolgozó embereknek illik valamiféleképpen emléket állítani.
A fogadáson pezsgővel ünnepelték a díjazottakat (Fotó: Ótos András)
Emellett az is felbukkant bennem, hogy lassan eltűnünk innen, és valamilyen nyomot kell hagynunk magunk után. Arról, hogy itt voltunk, léteztünk, és hogy itt nem 1956-ban kezdődött a magyar nyelvű oktatás, hanem akkor már 200 éves hagyománya volt. Így ebben a tárgykörében megírtam a közép-bácskai, vagyis a volt topolyai járási iskolák történetét. Minden profilú iskolával foglalkoztam: szakmunkásképző, elemi, polgári és felekezeti. Nagyon kevés dokumentum maradt fenn a zsidó iskolákról, de még ezekkel is foglalkoztam. Ezt a témakört a kishegyesi gazdászati iskola történetével zártam le, amiről a közelmúltban jelent meg írásom a Bácsországban. Természetesen, nemcsak iskolai élet volt ezen a vidéken, hanem bizonyos társadalmi mozgolódás is. Nem nagy volumenű dolgokról volt szó, de léteztek pl. iparos egyesületek, és mindegyiknek megvolt a maga amatőr színjátszó csoportja. Azok az emberek, akik kicsit is a szívükön viselték a kultúrát, megpróbáltak egyfajta művelődést és társasági életet teremteni. Elkezdtem foglalkozni ezzel a témával, és ennek az eredménye lett a kishegyesi iparosság történetével foglalkozó monográfiám. Tizenpár évvel ezelőtt részt vettem egy beszélgetésen a topolyai színházról. Akkor még élt ennek a járási, félig amatőr, félig hivatásos színháznak néhány színésze, és adódott az ötlet, hogy jó lenne megörökíteni a történetét. Magamra vállaltam, hogy megírom, és azt gondolom, hogy az egyik legnagyobb teljesítményem éppen a topolyai színház története lett.
A Magyar Érdemrend lovagkeresztje elismerés igen rangos kitüntetés. Mit jelent ez az Ön számára?
– Már amikor a Szenteleky-díjat kaptam, felmerült bennem a kétely, hogy valóban olyan értékes-e ez a dolog, amit én csinálok. A Szenteleky emlékbizottság indokolásában leírta, hogy mi az értéke a munkámnak, de ennek ellenére a kétely ott mozgott bennem. A 24 helytörténeti művem közül egyik sem kapott kíméletlen kritikát vagy komolyabb bírálatot. Főként a recenzensek írtak róla, és abban mindig volt egy kis udvariasság is. Amikor megkaptam ezt a kitüntetést, akkor meggyőződtem arról, hogy van értelme és értéke annak, amit csinálok. Megörökítettem egy kistérség művelődési életének egy szeletét. Esetleg más kistérségekben valaki meglátja, hogy ezt így lehet csinálni, és talán ő is belekezd. Ez a kitüntetés számomra nem azt jelenti, hogy álljunk meg és ne tovább, hanem kötelezi az embert. Ameddig van akarat és egészség, valamint szponzorok támogatják az embert, addig tovább kell csinálni. Bizonyítani kell, hogy nem tévedett az ajánló és a bizottság, amely elfogadta az ajánlást. Elégedett vagyok és örülök, mert látom, hogy van értéke annak, amit eddig csináltam.
Ezek szerint várhatunk Öntől további könyveket is?
– Van néhány kész kéziratom, de a kiadásukhoz pénz és támogatók kellenek. Idáig kivételes helyzetben voltam, mert mindig akadt szponzorom. Pl. a héten volt a Falusi bíráskodás gyakorlata Hegyesen a XIX. század elején című könyvem bemutatója a kishegyesi könyvtárban. Ez egy újabb témakör, amellyel foglalkozni kezdtem. A népi jogalkotás az anyaországban felkapott témának számít. Én néhány éve részt vettem egy konferencián, ott haraptam rá erre a témára. Jó lenne ezt kiaknázni, de először meglátom, hogy milyen lesz a könyvem visszhangja. Jelenleg egy kicsit pihenek, mert elég szoros volt az új könyv elkészítési határideje. Viszont elárulom, hogy van már egy téma, ami érdekel: a csantavéri úriszék anyaga. A jobbágyok perpatvaros ügyeiben a falusi bíró és az esküdtek ítélkeztek a bűnösök felett. Aki elégedetlen volt az ítélettel, az az úriszéknél felebezhetett. Itt már maguk a terítékre kerülő témák is érdekesek. Pl. valaki kölcsönadott 3 forintot, és húsz évvel később visszakérte. Annak idején 1 forint két napszámnak számított. Szóval vannak még témák, amelyekkel foglalkozni szeretnék.
