A szabadság láncai

Néhány évvel ezelőtt ugyanerre a pályázatra készítettem interjút egy akkor harmincas évei elején járó nővel, édesanyával, újságíróval, aki családjával külföldre készült. Most újra felkerestem, hogy az azóta eltelt időről beszélgessünk. A kivándorlás ma már mindennapos, sőt, egészen hétköznapi dolognak számít, de ennek is vannak árnyoldalai.

Hogyan emlékszel vissza most az indulásra?

– Nem volt könnyű elszánni magunkat, de amikor a gép fölszállt, nagyon boldog voltam. Fiatalnak érezem magam, és elég erősnek ahhoz, hogy újra kezdjem az életemet, valahol máshol. A kezdeti izgalom után a két lányomat elnyomta az álom. Ezt a képet sohasem felejtem el: a nagyobb az apja vállára hajtotta a fejét, a kisebb pedig a plüssmaciját ölelgette álmában. Emlékszem, kicsordultak a könnyeim – meséli és a tekintete most is fátyolos –, akkor tudatosodott bennem, hogy milyen óriási felelősség van rajtam: helytállni idegenben, jobb jövőt biztosítani ennek a két csöppségnek.

És az a gép egyszer csak földet ért Angliában. Milyen volt a kezdet kezdete, hogy teltek az első hónapok?

– A férjem – egy ismerőse segítségével – rögtön munkába állt, rengeteget dolgozott, én pedig főként a gyerekekkel töltöttem az időt. Velük akartam lenni az iskolakezdéskor, hogy megérezzem a kis lelkük rezdüléseit és időben föl tudjam oldani a feszültséget. Aztán a férjem egyik napról a másikra munka nélkül maradt, én pedig még nem találtam elég munkát. Hiányos nyelvtudással nem pályázhattam jól jövedelmező állásra, ezért minden kereseti lehetőséget elvállaltam, ami csak kínálkozott: ruhát csomagoltam egy gyárban, gyerekekre vigyáztam, kutyát sétáltattam, órákat adtam magyar nyelvből, takarítottam… A párom családja segített átvészelni az első néhány hónap anyagi bizonytalanságát. Tudod, ilyenkor történik meg az, amit nagyon kevesen vallanak be a külföldön dolgozók közül, hogy belenézel a tükörbe, és felteszed magadnak a kérdést: ezt akartam én? Nem, nem ezt akartad, de ott lebeg előtted a cél, és tudod, hogy ez csak egy lépcsőfok a jobb munka, a jobb életminőség felé. Meredek, rögös út áll előttünk és az élet olyan hirtelen kanyarokkal lep meg, hogy gondolkodni sincs időd, csak cselekszel. Valahogy. Voltak, bizony voltak nehéz pillanatok – sóhajt.

Mi volt a legnehezebb?

– Az, hogy nem tudtam jól angolul. Úgy éreztem, ellopták a személyiségemet, azt, aki tulajdonképpen én vagyok. Azt a részt belőlem, ami engem pont ilyenné tesz, amilyen vagyok. A hiányos félmondatok, a sután megfogalmazott gondolatok időnként az őrületbe kergettek. Dühös voltam magamra, a világra, mindenre és mindenkire, de leginkább arra a tényezőre, ami miatt el kellett hagynom a szülőföldemet. Mindezeket az érzéseket persze igyekeztem véka alá rejteni, és jó pofát vágni a dolgokhoz, akkor is, ha nem tetszettek. Támaszt kellet nyújtanom a lányaimnak, és feleségként a páromban is tartani a lelket, mert hát az aggodalmak őt sem kerülték el. Nyomasztották ugyanúgy, mint engem, talán még jobban is, hiszen családfőként, kötelességének érezte azt, hogy erős legyen vagy legalábbis annak mutassa magát. Az elfojtott feszültség azonban előbb-utóbb felszínre tör. Inkább előbb, mint utóbb – idézi fel most már nevetve – az első néhány hónapban szinte naponta összerúgtuk a port, ami korábban nem volt jellemző ránk. Az új környezetben minden apróságon összekaptunk. Most, ebből a távlatból mindez már nevetségesnek tűnik, akkor viszont nagyon is komoly volt.

Volt olyan pillanat, amikor szerettél volna otthon vagyis itthon (erre majd még kitérünk) felébredni és mindent visszacsinálni?

– Nem. Nagyon erős volt bennem az elhatározás, és észben tartottam azt is, hogy miért költöztünk külföldre. Végig előttem lebegett a cél, amiért mindezt vállaltam, és nem tántorodtam meg még a válságos pillanatokban sem. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy könnyen föladjam. Tudtam, hogy képes vagyok ezen az úton végigmenni, és tudtam, hogy a ha megtanulom a nyelvet, képes leszek másként, jobban élni.

Honnan, miből tudtál erőt meríteni a kétségbeesés óráiban?

– Sokat és gyakran beszélgettem önmagammal, amikor kijöttünk. Meg akartam érteni önmagamat, az új önmagamat is. Tudatosan készültem erre a kihívásra, tudtam, hogy nem várnak majd tárt karokkal, és hogy számos nehézséggel kell megküzdenem. Sokat beszélgettem a Mindenhatóval is. Meggyőződésem, hogy a mély és rendületlen istenhitem az egyik komoly tényező abban, hogy nem adtam föl. Meg önfejű is vagyok (újra nevet), túl akartam jutni a problémákon. Angolul meglepően gyorsan megtanultam a munka mellett, mert rettentően dühített, hogy nem tudom úgy kifejezni a gondolataimat, ahogy szeretném vagy ahogy magyarul vagy szerbül tudnám. Tudtam, éreztem, hogy sokkal többet ki tudok hozni magamból. A céltudatos önmegvalósítás ösztökélt előre, tovább és tovább. Meg nehogy már a gyerekem szégyellje a barátai előtt az édesanyját…

Apropó gyerekek! Nekik hogy sikerült a beilleszkedés?

– Az idősebb lányom néhány hónap alatt társalgási szinten beszélte az új nyelvet. A kisebbnek nehezebben ment. A nyelvi nehézségek mellett alkalmazkodniuk kellett az új oktatási rendszerhez is, amivel tulajdonképpen én teljesen elégedett vagyok. Itt döbbentem rá arra, hogyan lehet intézményben is tudásvágyra nevelni a gyerekeket, és megértettem, megtapasztaltam azt, hogy mit jelent a kortárs edukáció. A lányokat a barátaik tanították meg beszélni, írni, olvasni. Persze tanári felügyelet mellett. A gyerekek így hamar új ismeretségeket kötöttek, és szinte máról holnapra beolvadtak a közösségbe. Ma már azon kapom őket, hogy ők ketten, egymás között is angolul beszélnek. Ez nekem részben jó, mert tökéletes kiejtést hallok, tanulok tőlük, viszont egy újabb kihívás is számomra: kötelességemnek érzem megőrizni azt a nyelvet, illetve azokat a nyelveket, a magyart és a szerbet, amelyeket magunkkal hoztunk a „bőröndben”.

Tehát ők ügyesen és aránylag gyorsan föltalálták magukat. Ti mibe kapaszkodtatok?

– Egymásba, elsősorban, de a beilleszkedést a mi esetünkben megkönnyítette az is, hogy sok régi ismerősünk él itt a környéken. Szinte minden hétvégén velük voltunk: megmutatták a környéket, tanácsokat adtak, illetve egyszerűen csak együtt töltöttük az időt: rostélyoztunk, születésnapokat ünnepeltünk, jelmezbált szerveztünk. Lazítottunk. Azt hiszem ez az egyik kulcsszó a feszültség legyőzésében. A hétvégék mindig fölüdülést jelentettek. Meg tudtuk osztani az örömünket, bánatunkat valakivel. Ezt a tényt sokan szem elől tévesztik, amikor a külföldi életről gondolkodnak. Az embernek egyszerűen szüksége van a társasági életre. A régi ismerősökön keresztül pedig új barátokra is leltünk, és végül a férjem is és én is ezeken az új ismerősökön keresztül kaptunk jó állást. Az iskolai végzettség itt is fontos, de talán még fontosabb az, hogy valaki jó ajánlólevelet írjon neked.

Mi most a munkád, hol dolgozol?

– Könyvtáros vagyok az egyetemen. Szeretem és élvezem a munkámat, pedig óriási aggodalmakkal küszködve vállaltam. Féltem, hogy még nem elég jó a nyelvtudásom ahhoz, hogy helytálljak. Azóta persze sokat fejlődtem, amit annak is köszönhetek, hogy nagyon kedves és segítőkész emberek vesznek körül. Elég sok a külföldi itt, így az én – sok mindenről árulkodó – akcentusom nem különösebben feltűnő. Otthon szinte lehetetlennek tartottam, hogy itt, „idegenben” a szakmámhoz ennyire közel álló munkát kapjak, de mégis így történt, sikerült. Ó, mennyire hálás vagyok érte a Mindenhatónak!

Leginkább mégis azért vagyok hálás, hogy elég időt tölthetek a gyerekeimmel. Indulás előtt ez volt az egyik elv, amelyről tudtam, hogy semmiképp nem adom föl: nem áldozom föl a gyerekeimet a megélhetés utáni hajsza oltárán. Nem azért kaptam őket, hogy intézményekre bízzam a nevelésüket. Az ismerőseink közül sokan megfeledkeznek erről. Mert ugye itt az ember megérzi a „pénz ízét”, azt, hogy a munka pénzt hoz. Sok munka, sok pénzt, még több munka pedig még több pénzt. Először is jó autót kell venni, hogy amikor az ember hazamegy, legyen mit megmutatni, utána jön a házvásárlás, a márkás ruhák, hadd ne soroljam tovább. Ha valaki belekerül ebbe az útvesztőbe, nagyon nehezen tud kiutat találni. Sokan elfeledik, miért is mentek külföldre és már csak az anyagiakra összpontosítanak. Ez viszont csak az egyik aspektusa az életnek. Egy igen fontos része, de nem egyértelműen jelenti a boldogságot. Most jön az a már agyoncsépelt mondás, hogy a pénz nem boldogít. Valóban nem, de biztonságérzetet ad.

Azóta már többször voltatok itthon. Új autóval? – viccelek.

– Repülővel – mondja nevetve.

Milyen érzés volt hazajönni?

– Nagyon érdekes volt. Amikor először hazamentem, nem éreztem semmit. Szinte bántott a lelkiismeret, hogy valóban ilyen érzéketlen vagyok, hogy ennyire hidegen hagy minden?! Utána körülbelül egy év múlva látogattam ismét a régi lakhelyemre. Akkor viszont úgy éreztem, mintha a régi életembe csöppentem volna vissza. Mintha az egész költözés meg sem történt volna. Annyira természetesnek érzetem, hogy talán azon sem csodálkoztam volna, ha másnap munkába kellett volna indulnom. A lányok először némán jártak-keltek a házban, nyitogatták a szekrényeket, nézték az otthon hagyott játékokat. Azt mondták, hogy ez olyan, mint a mi házunk, de hiányzik belőle valami. Hiányzunk belőle MI.

El is érkeztünk az egyik legfontosabb kérdéshez: hol van az otthonotok, hol érzitek otthon magatokat?

– Azt hiszem épp a lányok fogalmazták meg a legpontosabban a lényeget, az iménti mondattal. Ebből a házból már hiányzunk mi. Játszhatnék most akár a helyhatározónak is beillő szavakkal, itt és ott… Itt ahol élek, itt van az itthon, ott, ahol fölnőttem, ott van az otthon. Ide köt az élet, a munka, oda pedig az emlékek. Hogy pontosítsak, tudod, hol érzem jól magam? Ott, ahol a családom van. Mert őket szeretem. Velük vagyok teljes, hozzájuk tartozom. Most, hogy az édesanyám is itt van – akit otthagyni nagy szívfájdalom volt számomra – teljesen helyén van a szénám.

Soha nem támad fel benned a honvágy?

– Sohasem kötődtem a tárgyakhoz, csak az emberekhez. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy nem volt klasszikus értelemben vett honvágyam. Időnként persze visszakívánom az életemnek azt a részét, amellyel otthon elégedett voltam, a munkám például nagyon hiányzott és még mindig sokszor eszembe jut. Azt a megélhetési bizonytalanságot viszont, ami miatt eljöttem, annyira nem kívánom vissza, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben a „nem bírom tovább, visszamegyek” gondolat. Talán meglepő – engem legalábbis minden alkalommal meglep – hogy örülök, amikor otthonról jövök ide, az itteni otthonomba, mondhatni otthonról haza… Mindez persze nem jelenti azt, hogy hazát cseréltem, nem idegenedtem el a korábbi otthonomtól, de nem is vagyok már a szerves része. Itt pedig még nem váltam a társadalmi élet szerves alkotóelemévé, annak ellenére, hogy a munkámból kifolyólag számos kötődésem van hozzá. Gondolkodtam már azon, hogy hány otthonom is van nekem? Egy? Kettő? Vagy talán egy sem?

Azok, akik ilyen vagy olyan okból itt(hon) maradnak, különbözően állnak hozzá a kivándorlás kérdéséhez. Van, aki irigyel benneteket, akár a bátorságotokért, akár a jólétetekért és vannak, akik elítélik, azt mondják, ki kell tartani itthon. Te hogyan látod ezt most, onnan, ennyi idő után?

– Egyik tábornak sem adok igazat. Senki se irigyeljen bennünket: nem leányálom távozni. Nehéz. Ó, hány de hány embernek nem sikerül a beilleszkedés, sokan nem találnak munkát, vagy egyszerűen visszahívja őket a honvágy. Mindnyájan másként éljük meg a távozást. A bírálók szarkasztikus megjegyzéseire pedig csak azt válaszolnám: valóban azt gondolják, hogy kalandvágyból mentünk el? Annyira azért nem vagyunk merészek. Nem könnyű fölhúzni a távozók cipőjét. Időnként szorít, szinte véresre töri a lábunkat, de aki elindult, az megy előre, egészen addig, amíg kényelmesebbre nem tudja cserélni a lábbelijét.

Mit tanácsolsz azoknak, akik most fontolgatják a kivándorlást?

– Aki csak teheti, maradjon, aki viszont nem teheti, bármi okból kifolyólag is, az egyszerűen vállalja a szabadság láncait.

*A második díjas pályamű