Oly sokat okoskodunk, hogyan lehetne hatékonyabbá tenni az oktatási rendszert, de valahogy sehogy sem jön össze. Ellenkezőleg, a tanítók, tanárok egyre-másra azt állítják, hogy minden újabb nemzedék egyre gyengébb, szertelenebb, neveletlenebb, elkényeztetettebb... és ne soroljuk tovább. Mi lehet ennek az oka, ha tényleg így van?
Én csupán azt tudom, hogy az iskolában valóban megváltoztak az állapotok. Négy-öt gyerek van az osztályban, mint az egykori kisebb vagy a mai nagyobb családban. A tanár keze meg van kötve, a szülők szeme a gyermeken, legalábbis az esetek többségében. Talán a szegénység sem volt korábban ennyire kifejezett, a szociális különbségek még kevésbé. Egy csomó műszaki csoda irányítja az életünket, a társalgás, a barátkozás visszaszorult, vagy csak erőltetett. Milyen körülmények között nőnek is fel a mai gyerekek?
Elmélkedünk, de nemcsak illendőségből, mert vasárnap, május 31-én van a nemzetközi gyermeknap, hanem azért is, mert közeleg a tanévzáró, itt a beiratkozás ideje, és fokozottan figyelünk a fiatal nemzedékekre. Azt mondják, minél szegényebb egy ország, annál nehezebb benne felnőni. Lehet, hogy így is van, de sírásra talán nincs ok. Nem tartunk ott, hogy főbe lőjenek, mert tanulni akarunk, mint azt a pakisztáni 15 éves lányt, Malalát, akit a nők oktatási jogaiért való kiállásáért a szélsőséges tálibok megpróbáltak meggyilkolni. Malala később Nobel-békedíjat kapott. Mi a világ egy békésebb részében élünk, ahol tanulhatunk, ha akarunk, és nem kell tanulnunk, ha éppen nem akarunk. Nevezhetjük ezt fene nagy demokráciának is, és bizonyosan nem sokat tévedünk. A hátulütők azonban itt is megvannak.
A gyerekek szemével próbálok nézni, de nehezen megy. Egyáltalán hogyan lehet meghatározni a mai nemzedékek valós szükségleteit, ésszerű igényeit? Mi az, ami haladásukat szolgálja? Hol kell meghúzni a határt jó és rossz között? És mindebben a mai gyerekek különböznek-e a korábbi nemzedékektől?
Hiába szerkesztem évek óta a Magyar Szó gyermekrovatát, és foglalkozom a média szintjén a gyermekekkel, mégsem látom tisztán ezeket az ésszerű és egyszerű igényeket. Azt hiszem mégis, hogy a gyermek kapcsolata szüleivel, vagy a családon túl az iskolai környezetével, és szélesebb értelemben a társadalommal, mindig is emberfüggő volt. A felnőtt és a gyerek tényleges lelki kapcsolatáról szól, lojalitásról, hallgatásról és bizalomról, sorsközösségről, törődésről és küzdelemről a mindennapokban. Arról a kapcsolatról, amelyre nem igazán készítettek fel bennünket, mostani felnőtteket, de bátran kijelenthetjük, hogy a korábbiakat sem. Nem tanultunk soha gyermeknevelési ábécét, nem foglalkoztunk gyermeki pszichológiával, az effajta emberi kapcsolatok mibenlétével, legfeljebb modelleket láttunk, jókat és rosszakat. Ebbe a kapcsolatba egyszerűen belecsöppenünk, hatalmunk azonban nincs felette.
Azért van néhány dolog, ami szent, amit nem kell az iskolában tanítani: a gyermeket védenünk kell, minden eszközzel segíteni a fejlődésben, a felnőtté válásában, abban, hogy hasznos tagja legyen a társadalomnak. Nagy baj van, ha ezzel nem vagyunk tisztában, és különösen ha szülőként, pedagógusként, egyházi személyként vagy újságíróként vétünk ezek a szabályok ellen.
Másfelől, mit várnak tőlünk a gyerekek? Talán sokáig keresném a választ, ha nem szerkesztenék – mint említettem – gyermekoldalakat, gyermekújságot. Így egy szabadkai negyedikes gondolataihoz tudtam nyúlni, aki a saját, gyermeki világából így látja a dolgokat:
„Szerintem nem könnyű szülőnek lenni, mert sok mindenre oda kell figyelni, de négy dolgot most is fel tudok sorolni: legyenek türelmesek, igazságosak, vigyázzanak ránk, szeressék gyermeküket, mert mit ér az egész, ha nem szeretettel csinálják.”
Mennyire egyszerű és világos megfogalmazás! A sorok között arra is rádöbbent, nem lehet könnyű manapság gyermeknek sem lenni. Hol látunk még türelmes, igazságos felnőttet ebben a rohanó világban, még ha vigyázza is, szereti is csemetéjét? Hogy lenne könnyű a gyereknek, ha nincs, aki megvédje? Ha például csonka családban vagy nevelőszülőknél nevelkedik? Ha nincs pénze uzsonnára, bármennyire is éhes? Ha az a 6000–7000 szerbiai fiatal közé tartozik, aki szülők nélkül kénytelen felnőni ebben az országban? Vagy netán igazán súlyos betegségben szenved, gyógymód is van, de az túl költséges?
A kérdéseket sorjázhatnánk a kevésbé fájóak irányába, de minek, hiszen kimutatások igazolják, hogy az ország szinte 10 százaléka szociális védelemben részesül. Több mint százezer gyermek olyan családba született, amelyekben a rendszeres étkezésre sem telik, nemhogy ruhára, könyvekre... A segítségre szorulók száma folyamatosan növekszik, évente szinte 15 000-rel is megnő a rászoruló gyerekek száma. Gyermekpótlékra több mint 200 ezer család jogosult, ami mintegy 400 ezer gyermeket jelent. Az összeg, tudjuk, nem nagy, 3000 dinár körül mozog, de sokat is jelenthet, ha megfelelően használják fel. Persze nem jelenthet felhőtlen ünneplést ezen a gyermeknapon, még kevésbé nyaralást a nyári szünidőben, de egy kis méltóságot a mindennapokban, igen.
