Istvánvölgy, Ürményháza és Óléc

A három falucska Nagybecskerek és Versec között húzódik meg, Bánát délkeleti vidékein. A székvárosból érkezők útközben sok, nagyon hasonló falucskán kénytelenek keresztülhaladni, ha nem helyeztek volna el helységnévtáblákat, az idegen nagyon könnyen eltévedne. A sorban Óléc (Stari Lec, vagy németül Alt Letz) az első, a főútról balra kell lefordulni. A falut 1830-ban Barách Lajos telepítette, akiről a Barácháza nevet kapta. A település nevét 1889-ben változtatta Óléczre, amikor Dániel Pál megvette. Földesurai a Barách és a Dániel családok voltak, az utóbbi család még az 1900-as elején is az egyik nagyobb birtokos volt itt.

A településen levő kastélyok közül az egyiket id. Dániel Pál 1890-ben, a másikat a falun kívül Botka Béla 1904-ben építtette; a harmadik Dániel János kastélya 1894-ben épült, és most báró Csávossy Béláé. A negyedik szintén a falun kívül van, ez is Dániel kastély volt, a faluban lévő Dániel-féle kastélyban most elmegyógyintézet működik.

A legutóbbi, 4 évvel ezelőtti népszámlálás adatai szerint Ólécen 963-an éltek-élnek, közülük 156-an vallották magukat magyarnak. Ottjártunkkor nemigen találkoztunk velük, másokkal sem, kedden délután a falucska utcái igencsak kihaltnak tűntek. Csupán az elmegyógyintézet környékén volt mozgolódás, a helybeliek itt segítettek megtalálni és telefonvégre kapni Klipa Erzsébetet, az intézet nyugalmazott nővérét. – Ólécen élnek ugyan magyarok, de nem nagyon beszélik a nyelvet. Mit mondhatnék, nagyjából hat magyar család él itt, amióta én Ólécen vagyok, többé-kevésbé szerbül beszélnek. Nagyon örültem, amikor a tévéműsorok között megjelent a Duna TV, most van mit néznem, hallok egy kis magyar szót is. Ritkán van alkalmam magyarul beszélni, de még él bennem a nyelv – meséli tisztán érthető magyarsággal Erzsébet. Elmondta azt is, hogy leginkább otthon, Ürményházán beszéli nyelvünket, ott többen vannak a magyarok. Az egyik volt osztálytársa Budapesten él, néha vele kommunikál, más alkalmakkor nem használja a nyelvet. – Nagyon sajnálom, de ez így igaz – panaszolja. Sajnálattal megjegyezte, hogy „Ólécen nagyjából semmi nincs” – iskola csak az alsósok számára, templom ugyan van, de mise csak nagyon ritkán. A plébános Bókáról, az egyik közeli faluból jár ide.

– Az Otthon (az elmegyógyintézet) az, ami itt tart bennünket. Amikor idekerültem, az iskola romokban volt. Valamennyire renoválták, most ott működik az Otthon egyik része. A kastélyban is betegek vannak, de az az épület nagyon el van hanyagolva. Az iskolát valószínűleg be fogják csukni, mert nagyon kevés gyerek jár oda. Kérdés, hogy az istvánvölgyi iskola is megmarad-e, vagy azt is bezárják. Amikor idekerültem, 34-35 évvel ezelőtt, még voltak gyerekek, 2-3 első osztály is indult évente, most már csak egy van, szerbül. Úgy tudom, hogy szlovákul sincs már tanítás, de ebben nem vagyok biztos. Régebben volt szlovák tagozat is – hallottuk a nyugdíjas nővértől.

A Versec felé vezető úton a következő, jobb oldali leágazás Istvánvölgyet (Hajdučica, Heideschüte) köti össze a külvilággal. A II. világháború végéig német többségű település volt, jelentős szlovák, magyar, szerb és román kisebbséggel. A németeket elhurcolták, helyükre szerbeket és macedónokat telepítettek, a románok is mára szinte teljesen eltűntek a faluból. 2011-ben 1150-en laktak itt, a népszámlálóknak 159-en magyarként diktálták be adataikat. Közük volt Dömse István is, szerinte a faluban alig maradt még két-három magyar család.

– Nincs ipar, nincs munka, mindannyian elmentek Versecre, Nagybecskerekre, nem maradt itt senki. Csak a szlovákok maradtak. Az iskolába legfeljebb száz diák jár, valamikor, régen sokkal, sokkal többen voltunk. A mi osztályunkba 35-en! Nincs munka, ez a legnagyobb baj! – panaszkodik a munkanélküli segélyből élő, nyugdíjközelben álló helybeli, aki valamikor a szomszédos györgyházai (Velika Greda) malomban dolgozott.

A faluban nagyon régen, a második világháború után egy nagy kendergyár működött, az ipar sok munkást vonzott Beodráról, Muzsláról, Padéről és Bánát többi részéből is. Magyar iskola híján a családokban megszűnt, fokozatosan kikopott a magyar nyelv használata, már csak a legidősebbek beszélik. A fiataloknak magyar nevük van ugyan, de általában ennyi az egész.

A macedónok idetelepítésének pozitívumaként megemlíthetjük, hogy Istvánvölgyén dolgozik tavasztól őszig a környék talán legjobb cukrászdája. Macedón emberé, a Vardar névre keresztelt fagyizóban természetes alapanyagokból készíti a fagyit.

A falucska temploma egyfajta „remake”, újradolgozás, az eredeti imaház 80 méterrel távolabb állt, de építési-tervezési hiba miatt dőlni kezdett, le kellett bontani. Egy magyarországi építészcsoport megpróbálta volna megmenteni, de kiderült, hogy olcsóbb, ha újat építenek helyette. Kinézetben, méreteiben, arányaiban, szerkezetében lemásolták, és 2009-ben, kicsit arrébb, újra megépítették.

A két évszázados múltra visszatekintő Ürményháza (Jermenovci) lélekszáma is nagyjából 1000 körüli, azzal, hogy itt a lakosságnak csaknem háromnegyede magyarnak vallja magát. A legnagyobb veszély itt is az elnéptelenedés, a helybeliek elvándorlása. Mivel olcsók a házak, Ürményházán sok belgrádi vesz ingatlant, víkendházként használják őket. A szomszéd falvakból, mindenekelőtt a csatorna túloldalán Újsándorfalvából (Janošik) szlovákok is vásárolnak itt, de ők már állandóra – ide költöznek.

A helybeliek közül Szabó János húsipari vállalkozóval beszélgettünk:

1998 óta dolgozom a faluban, kezdetben hentesként, a nagybátyámnál. Az iskolában kőolaj-feldolgozásra szakosodtam, de a szakmámban akkoriban nem tudtam érvényesülni. Ürményháza az első számú naftalelőhely volt a régi Jugoszláviában, és mégse kellettem. Nem csak én, egyik kollégám, társam se! Most jószágtenyésztéssel, mezőgazdasággal foglalkozunk, a program, amit most folytatok, az 1998-ban általunk meglapított, Ólak Sertéstenyésztő Egyesületben kezdődött. Már akkor megtiltották, hogy kereskedjünk, mehettünk versenyekre, kiállításokra, de nem árulhattunk.

Azóta jártam Franciaország legkorszerűbb vágóhídján, a legnagyobb mesterséges szemezési központban, teljesen a jószágtenyésztés irányába fordultam. 2006-ban lett volna munkalehetőségem Franciaországban, de inkább egy olyan, az Omega-3 zsírsavak előállítására kidolgozott, igen jelentős projektum realizálását sürgettem, amelyet itthon tudtunk volna megvalósítani, és Szerbiának lett volna haszna belőle. A franciák engedélyét is megkaptuk, a húsfeldolgozási elképzelés akár 100 családnak is megélhetést biztosíthatna, sokan számítottak is erre. Mindennek immár lassan egy évtizede, azóta itthon fél dinár támogatást nem kaptam senkitől! Nem tudok kimozdulni a holtpontból, a mieink egyszerűen nem támogatnak semmilyen ötletet, újítást, a nyugatiak viszont nem adhatnak pénzt mindaddig, ameddig a mi országunk nem támogatja a projektumot. Az emberek látják ezt, nem mernek vállalkozni, nem is próbálkoznak. Én továbbra is hiszek a boldogulásban, abban, hogy itthon kell maradni, optimista vagyok.

A fiatalok 70 százaléka azonban már elköltözött innen, menekülnek, még akkor is, ha ez nem jelent megoldást! Katasztrófahelyzet! Helyben vágják alattunk a fát, az illetékesek előrehaladásra, fejlődésre nem adnak esélyt, ez a legnagyobb gond. Ürményházán 3000 hektárnyi megmunkálható földterület van, 1700 hektár állami birtok, a többi magánföld. Az állami földet fölvásárolták a mágnások, a fiatalok egyszerűen nem tudnak hol dolgozni. Minden tönkrement, az Agrobanatban, amelyről azt sem tudni, hogy kié, ma páran dolgoznak, régebben 130 dolgozója volt. Nincs munka, nincs biztonság, a fiatalemberek elköltöznek. Higgyék el, meg fog szűnni az iskolánk, nincsenek gyerekek, nincs semmi, végünk van! Pedig egy kis, gazdag falu volt ez, a német nem hiába jött ide – hallottuk.