Dr. Szöllősi Gyulát, a Palicsi- és a Ludasi-tó kutatóját, hidrobiológust, nyugalmazott egyetemi tanárt, Szabadka város napján díszpolgárrá avatták. A 90 éves kutató rendkívül vitális. Autót vezet, könyvet ír, Szegeden könyvtárba jár. Szakcikkei hetven folyóiratban láttak napvilágot, hét kötete is megjelent, melyek közül A Palicsi-tó elhalása és felújítása című könyve a Palicsi-tó szanálásának folyamatát dolgozza fel, s máig alapműnek számít. A tanár úr a díszpolgári cím átvételekor a következőket mondta: „életem során voltam lapkihordó, napszámos, asztalossegéd, gimnáziumi tanár és az Építőmérnöki Kar professzora is, mégis munkásságom legfontosabb része a kutatói munka volt, amelynek során a természetet kutathattam.”
Hogy lesz valakiből hidrobiológus?
– Hatéves voltam, amikor kiköltözködtünk Ludasra. Szüleim Párizsban éltek, de édesapám megbetegedett és haza kellett nekik jönni. Az orvosok azt mondták, ha sokáig akar élni, akkor ki kell költöznie falura. Nem akartak Franciaországban falura menni, inkább hazajöttek. S kiköltözködtek Ludasra.
Dr. Szöllősi Gyula (Fotó: Molnár Edvárd)
Nyolc évig éltünk Ludason és ott voltam kisfiú. Ott szerettem meg a természetet, a vizeket, a Ludasi-tavat, és onnan kezdődött az én érdeklődésem a vizek iránt. Később, amikor Belgrádba kerültem a Természettudományi Kar biológia tanszékére és már minden vizsgát letettem, behívott a tanárom, és megkérdezte, miről szeretném írni a diplomamunkámat. Nem tudtam válaszolni, s ekkor elkezdte kérdezgetni, hogy hol lakom és ott mi található. Mondtam, hogy Szabadkától a határig homok van, akácerdők, fenyőerdők, de ezek mid telepítettek, vannak még búzatáblák, meg van két kis tó. Erre felcsillant a szeme, s elkezdett kérdezgetni. Ő bírt rá, hogy a vizekkel foglalkozzam. A diplomamunkám, majd 10 év múlva a magiszteri munkám is a vízzel foglalkozott, majd a doktori értekezésemet is ennek szenteltem. Végül három tóról írtam: a Palicsi-, a Ludasi- és a Kopácsi-tóról. A Palicsi- és a Ludasi-tóról körülbelül 50 munkát jelentettem meg.
A Palicsi-tó 1975-ös lecsapolását testközelből látta. Szakmai körökben máig meghatározó jelentőségűek megállapításai ezzel kapcsolatban. Így utólag hogyan látja, valóban szükséges volt a tó lecsapolása negyven évvel ezelőtt?
– Az a víz annyira terhelt volt, hogy azzal már nem lehetett semmit kezdeni.
A Palicsi-tó eredetileg sós vizű tó volt. Hogy lett ebből édes vizű tó?
– A szabadkai ipar, különösen a Zorka, amikor elkezdett termelni, a szennyvize annyira tele volt sóval, hogy ezek az ipari szennyezők megváltoztatták teljesen a Palicsi-tó vegyi jellegét. Valamikor a Palicsi-tó, ezelőtt 200– 300 évvel, nátrium-karbonátos sziksós tó volt. Amikor a Zoka a 900-as évek elején elkezdett működni, és beleengedték ezt a töménytelen szennyvizet, ekkor lett a sziksós tóból szulfátos tó. Tulajdonképpen a víz jellege változott meg, és ezáltal az élővilága is.
Bizonyára figyelemmel kíséri, hogy mi történik most a tóval?
– Minden baj forrása ott van, hogy a víztisztító kapacitása a lecsapolás után nem volt megfelelő. Most azonban már fantasztikus kapacitása van és ez a veszélyforrás megszűnt. De hogy miért nem engedik a fürdőzést benne, én ezt az orvosokra bíznám. Ezzel én nem értek egyet, mert amikor mi gyerekek voltunk, sokkal piszkosabb volt a víz, fürödtünk benne, és semmi bajunk nem volt.
Azért az kétségtelen, hogy borsóleveshez hasonlít a tó vize, s hát nem igazán van kedve az embernek bele menni egy ilyen vízbe, hát ha még tudja azt is, hogy egészségügyi szempontból is a szakemberek kifogásolhatónak tartják.
– A zöld szín, az algásodás jellemző a sekély vizű tavakra. Az alföldi tavakban az egysejtű algák nagyon elszaporodnak. Ez a tó soha nem lesz olyan kék színű, mint az Ohridi-tó, vagy a Bledi-tó. Még olyan sem, mint a Balaton, mert az is inkább szürkés színű. Ez a tó annyira terhelt, hogy a vize jellegzetes marad. Az iszapból is állandóan oldódnak ki a sók, s ezek elősegítik az algák szaporodását.
Az algásodás mellett nagy gond a hatalmas mennyiségű iszap. A becslések szerint másfél millió köbméter felesleges iszap van a tóban.
– Mivel hosszú időn keresztül sok nitrogén meg foszfor került a vízbe, azok serkentették az algák elszaporodását, és amikor az alga elhal, akkor leülepedik a fenékre és gyarapítja az iszapot. Tehát ez alatt a 45 év alatt, mióta mi szanáltuk, lecsapoltuk a tavat, elég idő eltelt, hogy elszaporodjon az alga.
Évek, sőt évtizedek óta haldoklik a tó. Most mit kellene tenni?
– Ez nagyon összetett kérdés. Alapvetően azt kell eldönteni, hogy milyen vízzel töltsük fel a tavat, hogy ne szaporodjanak a sók, a foszfor meg a nitrogén, mert ha az továbbra is szaporodik, egy lépéssel sem jutunk előbbre. A lecsapolás után külön kiemeltük, hogy a beáramló szennyvizet foszformentesíteni kell. Erre nem volt pénz, és talán akarat sem, és meglett a következménye.
Úgy tudom, nincsenek források a tófenéken.
– Nincsenek. A városi szennyvíz megtisztítva kerül a tóba, ez jelenti a vízutánpótlást. Sajnos. Csak ez van.
Az ön könyvében olvastam, hogy egyetlen csepp víz a tó egyik végétől a másikig egy évig „ utazik”. Ez jó vagy rossz?
– A fekális baktérium, ha a víztisztítónál bekerül a vízbe, akkor egy év múlva kerül a Női strandhoz.
Ez pedig lehetetlen, mert közben jön a tél, és ezek a fekális baktériumok csak 36 fokon tudnak élni. Tehát nem ezek kerülnek oda, hanem a tó maga termeli ki, nemcsak az algákat, hanem a baktériumokat is, amelyek benne vannak ugyan a vízben, de nem szükségszerűen okozhatnak betegséget.
1962 és 1966 között a szabadkai gimnáziumban dolgozott, majd a szabadkai Vízműveknél helyezkedett el, s itt megalapította és vezette a vállalat biológiai és bakteriológiai részlegét. 1971-től a Tartományi Építésügyi Intézet Hidrobiológiai Osztályának vezetője volt, majd egyetemi tanárként dolgozott a szabadkai Építőmérnöki Karon. Szerette a pedagógusi pályát?
– A Gimnáziumban nagyon szerettem tanítani, az egyetemen már nem annyira. Én lélekben már nem tudtam az egyetemi hallgatókkal együtt élni. A Gimnáziumban 14 évig osztályfőnök voltam. Vittem őket Ludasra, Palicsra, a Kiserdőbe, a homokra, minden felé, meg az a sok kirándulás! A diákokkal együtt tudtam élni. Az egyetemen ott a katedra, előadod az anyagot, a hallgatók jegyzetelnek, majd felállnak és elmennek. Nem volt szorosabb kapcsolatom az egyetemistákkal. Viszont most, amikor átadták a díszpolgári címet, eljöttek olyanok is, akiket én valamikor régen a Gimnáziumban tanítottam. Nyilván nyomot hagytam bennük.
Kilencven évesen mivel tölti a napjait?
– 25 évvel ezelőtt átköltöztünk Magyarországra. Úgy volt, hogy a fiamat elviszik Szlavóniába Vukovárra, ugyanis villamosmérnökként a postán dolgozott. És ő nem volt hajlandó a baranyai magyarokra lőni, ezért átment Magyarországra. Itt maradtunk a feleségemmel egy 180 négyzetméteres házban. Akkor úgy döntöttünk, hogy mi is megyünk utána. Most Szegeden élek, nem a fiammal, de a közelében. Kéthetente jövök Szabadkára, hogy felvegyem a nyugdíjamat.
Hiányzik-e Ludas, vagy Palics?
– Nagyon. Én még mindennap Szabadkáról, Ludasról, Palicsról álmodom. 65 évet éltem, itt. Gyermekkoromban, diákkoromban, majd a tanári és a kutatómunkám is itt zajlott. Hiányoznak azok az emberek, akikkel itt nap mint nap találkoztam a könyvtárban, az olvasóteremben, az utcán … De a hetven osztálytársam közül már sajnos csak egy él. Átjövök Szabadkára, felveszem a nyugdíjam és megyünk haza.
Én úgy tudom, még mindig vezet autót.
– Persze, vezetek. Szeged–Szabadka 40 kilométer. Az nem olyan sok.
Rendkívül vitálisnak látom. Hogyan sikerült így megőrizni az egészségét, vitalitását?
– Nem dohányoztam soha, nem ittam, és 66. éve élek házasságban. Ez a hosszú élet titka. Sokáig kell házasságban élni.
Nyitókép: Dr. Szöllősi Gyula (Fotó: Molnár Edvárd)
