Jégbe fagyott vasárnap délelőtt, az 5-ös busz a Nejlonpiacról viszi be a népet a belvárosba. Felszállás az első ajtón, érvényes fényképes bérletekkel, jegyváltás kötelező! Öregek, vakok, bénák, elmebetegek engedménnyel utazhatnak, ingyen senki!
A tolongó tömegben észrevétlenül megbújik egy piszkos gúnyát viselő, ősz alak, kezében műanyag zacskó, valószínűleg abban hordja azt, amije van. Ő a társadalmi változások vesztese, ő az, aki nem találta fel magát. Valamikor, negyed évszázaddal ezelőtt, amikor még fiatal volt, ő lehetett a hajógyár, vagy valamelyik építkezési mamutvállalat élmunkása, személyi jövedelme minden bizonnyal átlagosnak számított a melósok mezőnyében. Miután azonban rájöttünk, hogy sem hajógyárra, sem munkásosztályra nincs többé szükségünk, alóla, és még sok ezer sorstársa alól kicsúszott a talaj; voltak, akiknek sikerült megkapaszkodniuk, mások elvágódtak, és fel sem keltek többé. A legtöbb csöves a fent leírt csoportból került az utcára, átlagos, hétköznapi emberek, akik az új, a megszokottnál sokkal sebesebben sodró árhullámban nem tudtak, szégyelltek, vagy nem akartak elég erősen csapkodni, ficánkolni ahhoz, hogy a felszínen maradhassanak.
Percekig eltart, mire a busz elnyeli a piacolók libasorát, emberünk a busz leghátsó ajtaja előtt áll, szomorú tekintettel les a csuklós jármű eleje felé, kampós botjára támaszkodva türelmesen várja, hogy a nyálas képű, alig huszonéves buszsofőr belepillantson a tükörbe, meglássa, és beengedje. A sofőr pedig – élet és halál ura – vagy megnyomja a gombot, vagy nem, attól függően, milyen kedvében van. Elméletileg, nem követ el munkavégzési szabálysértést, ha felengedi a melegbe a fagyoskodó hajléktalant, saját belátása szerint nyitja és csukja az ajtókat, a leírt szituációban azonban a gombot mégsem nyomja meg éppen mindegyik vezető. Egyesek félnek, nem akarnak bajt, igyekeznek elkerülni azt, hogy egy toprongyos alak esetleg rávágjon a botjával valamelyik utasra, vagy éppen azt, hogy a buszukban haljon meg. Rendőrség, menetrendtolódás, nyilatkozatok – az ilyen utas mindig potenciális veszély forrása. Másoknak egyszerűen fáj a fülük, nem érdekli őket, hogy mi az koszos valami, ami ott, hátul álldogál.
Nem tudjuk pontosan, hogy Újvidéken hány hajléktalan él, de azt igen, hogy naponta – még a nyári hónapokban is – legalább negyvenen, de néha félszázan is segítséget kérnek a néhány évvel ezelőtt, a vasútállomás közelében megnyílt nappali befogadóközpontban. A csövesek ide betérhetnek tetűtlenítésre, megfürdetik őket, kapnak két szendvicset, meleg teát… Az elképzelés működik, de már rögtön a kezdetben világossá vált, hogy a hajléktalanokat nem tűrik meg – a környék lakói petícióval fordultak az illetékesekhez, nem akarták a csöveseket a szomszédságukban, féltek és félnek most is. Ahol hajléktalanok, ott alkohol, ahol szesz, ott erőszak és lopás is van – állítják. Ne essünk tévedésbe, ne gondoljuk azt, hogy a befogadóközpont környékén élők gonoszabbak, vagy „szívtelenebbek” másoknál! Tisztában kell lennünk azzal a ténnyel, hogy a segítségnyújtás nem természetes dolog. Evolúciós megvilágításban az élőlények csakis saját érdekeiket, illetve a fajfenntartás, géntovábbadási szükségleteiket tartják szem előtt. Leggyakrabban a szülőállatok még kölykeiket is veszni hagyják, ha úgy ítélik meg, hogy túl veszélyes szembeszállniuk a támadó ragadozóval – nem segítenek saját vérutódjukon sem. Miért segítenénk akkor egy életképtelen, tetves csövesen, aki a jobbik esetben terhet, de akár veszélyt is jelenthet számunkra? Nos, azért, mert az elmúlt néhány ezer évben úgy döntöttünk, hogy elfelejtjük a fent leírt, állati, nyers vonalat, társadalomnak elnevezett, természetellenes, de kényelmes közösséget alakítunk ki, amelyben annyira-amennyire tiszteletben tartjuk egymást. MEGBESZÉLTÜK, hogy megpróbáljuk nem elvágni egymás torkát, hanem ehelyett inkább igyekezni fogunk közösen javítani életszínvonalunkon, és hogy ezen igyekezet keretében az erősek erejük egy részét a gyöngébbek életben tartására fordítják. Tehát, a segítségnyújtás racionális megegyezés eredménye, azok, akik azt állítják, hogy „szívből” segítenek valakin, azok – egyszerűen fogalmazva – hazudnak. Az imént említett buszsofőr megnyomta ugyan a gombot, de nem azért, mert természetellenes késztetés érzett a szerencsétlen lélek megsegítésére, nem is tudatos bajkeresés vezérelte, azért nyomta meg a gombot, hogy nagyobbnak, erősebbnek, jobbnak érezhesse magát – ezt a kellemes, fölényérzet-alapú érzést szoktuk helytelenül úgy leírni, hogy: megesett rajta a szíve. Minden alkalommal, amikor segítünk valakin, saját nagyságunkról, erőnkről küldünk bizonyítékot környezetünknek, egónk tüzét tápláljuk, jobban érezzük magunkat. Ilyen módon szerzünk örömet magunknak, de annak a bizonyos másiknak is, és ez így jó! Megtehetjük, mert fejlettségi szintünk lehetővé teszi, és meg is kell tennünk, mert – mint már említettük – így beszéltük meg. Tehát: Nyomjuk meg a gombot, amikor csak módunkban áll, tegyük boldoggá magunkat és másokat is!
