Mondják, a korabeli római történetírás még csak fel sem jegyezte Jézus Krisztus nevét. Pedig ezen aligha van mit csodálkozni. Római szemmel nézve Krisztus csak egy volt a három kontinensre kiterjedt hatalmas birodalom alattvalói közül, egy névtelen senki valahol a messzi peremvidéken, akinek azért kellett meghalnia, mert a birodalmi helytartó már veszélyt látott az állandó „bajkeverésében”. És valóban, ha a nem túl humánus szemléletéről ismert Róma minden egyes ellene lázadót számon tartott volna, akkor a mai történet- és valláskutatóknak más dolguk sem lenne, mint a megkínzottak, megalázottak és kivégzettek végtelen lajstromát tanulmányozni.
Hogyan lett akkor a „névtelen senkiből” olyasvalaki, akinek a neve eddig többször hangzott el a földgolyón, mint bárki más földi halandóé?
A történetnek ezt a részét már jobban ismerjük. Úgy, hogy a krisztusi tanításnak voltak követői, akik továbbvitték és terjesztették az igét. Ők az apostolok. Közülük is kiemelkedően fontos Pál apostol szerepe. Római polgár lévén szabadon közlekedhetett a hatalmas birodalom egész területén, és akadálytalanul hirdethette a krisztusi tanítást. Zsidó volt, de jól beszélt görögül, birtokolta a teológiai érvelés képességét, de meg tudta értetni magát az egyszerű kikötői munkásokkal is – egyszóval tökéletes hittérítőnek bizonyult. Ebbéli tevékenységéért meg is jutalmazták – ki-ki a maga módján. Mivel római polgár volt, az akkori törvények értelmében nem alkalmazhatták rajta a már „bevált” kínzási módszereket (olajban sütés, keresztre feszítés, elevenen megnyúzás), így „egyszerűen” csak lefejezték, háromszáz évvel később viszont I. Constantinus római császár egy róla elnevezett bazilikát építtetett a sírja fölé.
Ez a történet azonban nem róla szól. Krisztuson és Pál apostolon keresztül jutunk el Lídiáig. Pál apostol első európai misszionárius útjának első állomása Filippi városa volt, ott pedig Lídia volt az első, aki fogékonynak bizonyult a tanokra. Lídia egy (mai szóhasználattal élve) üzletasszony volt, bíborfestékkel kereskedett, és jómódú volt, gazdag háztartással. Lídia nemcsak a saját szívét nyitotta meg a keresztény hit előtt, hanem a saját házát is. Így hát – Az apostolok cselekedeteinek leírása szerint – Lídia „a házanépével együtt megkeresztelkedett”, otthonát pedig a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta, amelyben megtartották a keresztény világtörténelem első, szabályosnak mondható istentiszteleteit.
Érdekes felismerésekhez vezet ez a történet. A kereszténység első papja tehát, akit fel is jegyzett a történetírás – egy nő volt! Mert ugyan ki nevezhető papnak és pásztornak, ha nem az, aki maga köré gyűjti a nyáját, hogy terjessze köztük az igét? A keresztény vallás első jegyzett temploma pedig tulajdonképpen – egy családi ház volt! Mert ugyan mi nevezhető templomnak, ha nem az a ház, ahol összegyűlnek az istenfélő emberek, hogy együtt fohászkodjanak?
Külsőségeiben nagyon sok minden változott kétezer év alatt. Belső lényegét tekintve aligha. Ti, mai Lídiák tehát, akik most házaitokban magatok köré gyűjtitek a nyájat, étket és italt raktok szeretteitek elé, megteremtve ezzel az együtt gondolkodás, együtt érzés és együttlét örömét, megnyugodhattok. Istennek tetsző cselekedetet hajtotok végre, tovább terjesztitek a szeretet igéjét, és méltó módon ünneplitek Krisztus feltámadását. És nem csak húsvétkor.
Hogyan lett akkor a „névtelen senkiből” olyasvalaki, akinek a neve eddig többször hangzott el a földgolyón, mint bárki más földi halandóé?
A történetnek ezt a részét már jobban ismerjük. Úgy, hogy a krisztusi tanításnak voltak követői, akik továbbvitték és terjesztették az igét. Ők az apostolok. Közülük is kiemelkedően fontos Pál apostol szerepe. Római polgár lévén szabadon közlekedhetett a hatalmas birodalom egész területén, és akadálytalanul hirdethette a krisztusi tanítást. Zsidó volt, de jól beszélt görögül, birtokolta a teológiai érvelés képességét, de meg tudta értetni magát az egyszerű kikötői munkásokkal is – egyszóval tökéletes hittérítőnek bizonyult. Ebbéli tevékenységéért meg is jutalmazták – ki-ki a maga módján. Mivel római polgár volt, az akkori törvények értelmében nem alkalmazhatták rajta a már „bevált” kínzási módszereket (olajban sütés, keresztre feszítés, elevenen megnyúzás), így „egyszerűen” csak lefejezték, háromszáz évvel később viszont I. Constantinus római császár egy róla elnevezett bazilikát építtetett a sírja fölé.
Ez a történet azonban nem róla szól. Krisztuson és Pál apostolon keresztül jutunk el Lídiáig. Pál apostol első európai misszionárius útjának első állomása Filippi városa volt, ott pedig Lídia volt az első, aki fogékonynak bizonyult a tanokra. Lídia egy (mai szóhasználattal élve) üzletasszony volt, bíborfestékkel kereskedett, és jómódú volt, gazdag háztartással. Lídia nemcsak a saját szívét nyitotta meg a keresztény hit előtt, hanem a saját házát is. Így hát – Az apostolok cselekedeteinek leírása szerint – Lídia „a házanépével együtt megkeresztelkedett”, otthonát pedig a gyülekezet rendelkezésére bocsátotta, amelyben megtartották a keresztény világtörténelem első, szabályosnak mondható istentiszteleteit.
Érdekes felismerésekhez vezet ez a történet. A kereszténység első papja tehát, akit fel is jegyzett a történetírás – egy nő volt! Mert ugyan ki nevezhető papnak és pásztornak, ha nem az, aki maga köré gyűjti a nyáját, hogy terjessze köztük az igét? A keresztény vallás első jegyzett temploma pedig tulajdonképpen – egy családi ház volt! Mert ugyan mi nevezhető templomnak, ha nem az a ház, ahol összegyűlnek az istenfélő emberek, hogy együtt fohászkodjanak?
Külsőségeiben nagyon sok minden változott kétezer év alatt. Belső lényegét tekintve aligha. Ti, mai Lídiák tehát, akik most házaitokban magatok köré gyűjtitek a nyájat, étket és italt raktok szeretteitek elé, megteremtve ezzel az együtt gondolkodás, együtt érzés és együttlét örömét, megnyugodhattok. Istennek tetsző cselekedetet hajtotok végre, tovább terjesztitek a szeretet igéjét, és méltó módon ünneplitek Krisztus feltámadását. És nem csak húsvétkor.
