Meddig lesz ez az ország a legutolsó helyen a legkülönfélébb gazdasági és emberi jogi kimutatások listáin Európában, sőt szélesebb horizontokat felölelő jelentésekben is? Meddig tarthat egy normális vagy nem normális társadalomban a fájdalmas tranzíció? Milyen sokáig fogunk még ennyire rosszul élni, mikor reménykedhetünk már valamilyen valódi változásban, olyanban, ami tényleg a megfelelő útra juttatja el az országot, ami tényleg pozitív változásokat hoz, s ami nem teszi lehetővé, hogy néhány év múlva újra oda jussunk vissza, ahonnan tulajdonképpen elindultunk.
Dr. Losoncz Alpár: Gyenge állam ez, gyér szuverenitással (Fotó: Ótos András)
Mi az oka annak, hogy Szerbiában ennyire lassan, ennyire erőtlenül, ennyire rosszul hajtják végre a reformokat, ennyire kevés a politikumon belül a valóban jóindulattal hatalmi pozícióba kerülő személy, s hogy ennyire sikertelenek még ezek a jóindulatú próbálkozások is? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket a szerbiai, vajdasági polgárok nap mint nap feltesznek – jobb híján – önmaguknak. Reménykedni nem tudnak, mert egyre kevesebb okuk van rá, egyre kevesebb pozitív példát tudnak prezentálni környezetükből önmaguknak. Egyelőre be kell érniük azzal, hogy felteszik a kérdéseket, hogy keresik az okokat. Ezeknek az okoknak a keresésére, a hazánkban beindult, megszakadt vagy éppen visszafelé haladó folyamatok elemzésére kértük fel dr. Losoncz Alpár egyetemi tanárt, filozófust.
Voltaképpen meddig jutott el a társadalmi átalakulás folyamatában Szerbia, tizenhárom évvel az október ötödikei történéseket követően? Mennyiben nehezíti meg ezt a folyamatot az a mély világválság, melyet sokan már rég nem csak gazdaságinak tartanak?
– Szerbia a periferiális államok útját járta, néhány jellegzetességgel tarkítva. A háborús környezet lehetővé tette, hogy a régi nomenklatúra a külföldi tőke konkurenciája nélkül sajátítsa el a társadalmi vagyont. 2000 után ezt legalizálták, megteremtve a folyamatosságot. Viszont beáramlott a külföldi banktőke, valamint az a tőkeforma, amely a szolgáltatásokban érdekelt. Mindenhol lejátszódott valamilyen dezindusztrializáció, errefelé azonban az ipar kiiktatása sokkal erőteljesebb formákat öltött. Ez egy magyarázat a sok közül az eget verdeső munkanélküliség kapcsán. Aztán hiába szorították le csalétek gyanánt szinte teljesen a korporatív tőkére kirótt adót, a gazdasági szerkezet odalett. Most meg újraiparosításra áhítoznak, lehet, hogy későn. Megkezdődött közben az Európai Unióba való belépés előkészítése: a Demokrata Párt messianisztikus jelentésekkel ruházta fel ezt, ami azonban nem egyéb, mint politikai-adminisztratív technológia. Működött az utópiagyártás, jó volt hinni, hogy nyugatra innen ott a Kánaán. Ennek vége. Vannak öngerjesztő válságfolyamatok Szerbiában, ezek az évtized végén találkoztak a világválság processzusaival. Ezenkívül olyan országok, amelyek a szerbiai gazdaság számára fontosak – mint például Olaszország – sok sebből véreznek. Része ez a baljós összeurópai folyamatoknak. A válság valóban nem csak gazdasági, például itt a tény, hogy még ott is, ahol némi fellendülés van, munkahelyek nem teremtődnek. Ha lesz is kilábalás, munka nélkül fog történni, és ez valóban nem akármilyen probléma, amely túlmutat a gazdasági kereteken. Merthogy növeli a fasizálódás lehetőségét akkor, amikor a szűkülő állami erőforrásokért egyre többen harcolnak. Miközben a tehetetlenség és a fantáziátlanság uralkodik mindenfelé.
Normális jelenség-e a tranzícióval küszködő államokban az, hogy időről időre újra előretörnek a nacionalista erők? Miért fordult az ország jobbra?
– Nem fordult az ország jobbra, mindig is a jobboldalon állt. Összetartozik itt a szociális és nemzeti dimenzió. Ha a politikai felosztás szociális vonatkozásait vesszük figyelembe, akkor láthatók az erőteljes egyenlőtlenségek és az emberek félelemben való tartása a munkahelyek elosztása révén. Merthogy aki fél, azt könnyű lepénzelni meg elcsábítani. A szakszervezetek nagyobb része a neoliberális mantrákat ismétli, és nem avatkozik bele a saját dolgába. Még a legvadabb szélsőjobboldal, mint a Dveri is neoliberális beszédmóddal él. Amennyiben a nemzeti aspektusokat vizsgáljuk, úgy a lappangó nacionalizmus normalizálódásáról beszélhetünk 2000 után. Ebben a Demokrata Párt derekasan kivette a részét: Dačićnak a maga ironikus módján igaza van, amikor azt mondja, hogy Đinđić örökségét ő folytatja. Hiszen Đinđić programjának sarkalatos pontja volt: Koszovó és Európa. Aztán a csetnikek rehabilitációja is, amelyet a hiedelemmel ellentétben nem a nacionalistának tartott jobboldal (Koštunica, Nikolić stb.) hajtott végre, hozzá és az említett párthoz kapcsolódik. Ne feledjük: a csetnikek kisebbségek nélküli és egységes Szerbiát akartak. Akik meg fölvonultak Újvidéken többnyire ópiumot keresnek a bajaikra, ők fényesítik a láncaikat: elveszítik a munkahelyeiket, aztán keresik a bűnbakot. Rossz helyen, mert nem veszik észre, hogy ugyanaz történik velük, mint a bajtársaikkal Rakovicán 1988-ban vagy Kolubarán 2000-ben. Észre sem veszik, hogy azokkal pendülnek egy húron, akik éppenséggel elveszik tőlük munkahelyeiket. Munkásként lesznek elégedetlenek, aztán megengedik, hogy szerbként váljanak láthatóvá. Szerbiában egyelőre nincs baloldali párt, mindenki jobboldali, beleértve a szocialistákat is, viszont vannak nem intézményes baloldali csoportok, amelyek kiváló munkát végeznek szociális és nemzeti téren egyaránt.
Megismétlődhet-e ma Vajdaságban az, amit egyszer már átéltünk a tartomány alkotmányos jogainak megtépázásakor? Esetleg máris egy ilyen folyamatnak lehetünk a szemtanúi?
– Érvényes a régi mondás: a történelem ismétlődik, először tragédia, másodszor bohózat formájában jelenik meg. 1988-ban még létezett a tervezők számára a remény, hogy a felpörgetett hazafias érzések minden akadályt elsöpörnek. Közben kiderült, hogy a kapitalista konzumerizmus leteperte az áldozatkészséget, a végén csak a kockázat nélküli erőszakra futotta az erőből. Ez még ma is lehetséges. Mindenesetre, ma nincs joghurt, szörfözés van. Várható volt egyébként a tavaly kialakult politikai erővonalak alapján, hogy a győzedelmes politikai és gazdasági elitek támadást indítanak a Vajdaságba szorult demokraták ellen. Nem makulátlan amúgy sem errefelé a konstelláció, gondoljunk a Vajdasági Fejlesztési Bank körüli gyötrelmes dolgokra, amelyekről a liberálisabb sajtó hallgatott, mint a sír. Megtépázódott a vajdasági gazdaság, Újvidék nehezen bírja a versenyt Belgráddal. De van még mit elsajátítani a tőkefelhalmozás érdekében, jó lenne teljhatalommal bírni. A válság fogalmához amúgy is hozzátartozik, hogy a már megszerzett vagyonokat újra elosztják, azaz, hogy a hatalom erővonalait újrarajzolják. Különben, a haladók voltak a legkényelmetlenebb helyzetben a felvonulás kapcsán. Szegény, szegény Vučić: Újvidéken van olyan utca, ahol minden házon olyan graffiti található, amely a nemzetietlenségét hozza szóba. Neki igencsak jól jött volna ellensúlyozás céljából részt venni egy ilyen nemzetieskedő szertartásban, mármint, hogy helyreálljon valamelyest régi hírneve. Közben meg külföldi mentorai leintették. És a haladóknak is kifizetődő lett volna az effajta ügyködés: ők nem programmal nyertek, s néhány letartóztatással kielégítették a bajaikra kétségbeesetten gyógyírt kereső emberek bosszúvágyát. Egyúttal a korrupció elleni harc éllovasaként léptek fel, ami felnyomta a népszerűségi indexüket. De ez sem tart örökké. Vajdaság esetében nagyobb súllyal lép fel a gazdasági, mint a nemzeti mozzanat. Ez most jobban biztosítja a hatalmat.
Mi kell ahhoz, hogy az állam rendezze sorait a már több évtizede nyitottnak számító politikai kérdésekben: Koszovó, Vajdaság, Európa vagy Oroszország áldilemma, Nyugat vagy Kelet...
– Gyenge állam ez, gyér szuverenitással. Belülről különféle gazdasági csoportok instrumentalizálják küzdve az állami erőforrásokért, aztán ott vannak az egymással vetélkedő külföldi tőkecsoportok meg hatalmak, amelyek már régóta beleszólási jogokat vindikálnak maguknak. Dačićnak tudnia kell, hogy a đinđići koncepció, amely Szerbiát csak Koszovóval karöltve tudja Európában elképzelni, régóta kivitelezhetetlenné vált. De meg kell találni a formát, ennek logikája, hogy a területveszteséget minél nagyobb árral kell kárpótolni, és alkudozni kell. Mindenesetre, a bohózat díszleteit sokan rakosgatják. Ezzel magyarázható a történelem iróniája, amely ránk áramlik. Azok, akik húsz évvel ezelőtt a szerb föld érdekében háborúért kiáltottak, most szívfájdalmak nélkül adják el ugyanezt a földet az araboknak. Šešelj valamikori apródjai lesznek azok, akik majd a körmünkre csapnak, ha nem alkalmazkodunk az európai normákhoz, ez történik máris, hovatovább úgy hírlik, hogy egyes nagyhatalmak, nyugatiak és keletiek egyaránt, éppen e segédeket tolják előtérbe. Ők ma megbízhatóbbak, mint mondjuk a korrupció elleni tanács néhai elnöknője, aki túl komolyan vette a feladatát, a végén meg a nemzetköziek megbírálták, hogy ne kutakodjon már annyit. Egyszóval, roppant szórakoztató mindez, de azért inkább madártávlatból.
