Az Európa Tanács szervezésében a hét elején tanácskozást tartottak Belgrádban a szerbiai nemzeti közösségek érdekképviseleti szervei erősítésének témájában. Az igazságügyi és közigazgatási minisztérium államtitkár asszonya itt jelentette be, hogy idén év végéig feltehetőleg módosítani fogják a nemzeti közösségek nemzeti tanácsairól szóló törvényt. A belgrádi sajtó értelmezése szerint az államtitkár asszony elmondta, hogy a módosítás lényeg a nemzeti tanácsok hatásköreinek a bővítése lesz. A dr. Korhecz Tamással, a Magyar Nemzeti Tanács elnökével folytatott beszélgetésből kiderült, egyelőre még igencsak bizonytalan, hogy valóban bővíteni fogják-e a hatásköröket, sőt, megtörténhet, hogy a törvénymódosítás címén megkísérlik megnyirbálni a szerbiai nemzeti közösségek kisebbségi önkormányzatainak jogosítványait.
Igencsak ellentmondásos történések jellemzőek a nemzeti tanácsok tekintetében: a korábban beérkezett alkotmányossági felülvizsgálati kezdeményezések mentén a Szerbiai Alkotmánybíróság a közelmúltban megkezdte a nemzeti tanácsokról szóló törvény bizonyos rendelkezéseinek érdemi felülvizsgálatát, most viszont elhangzott a kijelentés, hogy a szerbiai törvényhozás bővíteni kívánja a tanácsok hatásköreit. Mire számíthatunk?
Fotó: Molnár Edvárd
– Az említett belgrádi tanácskozás lényege az volt, hogy feltárja azokat a problémákat és lehetőségeket, amelyek a szerbiai nemzeti tanácsok és az állami szervek együttműködése során jelennek meg. Jómagam nem tudtam ott lenni a tanácskozáson, ennek ellenére az MNT természetesen képviseltette magát a rendezvényen. Az igaz, hogy az igazságügyi minisztérium államtitkár asszonya bejelentette a nemzeti tanácsokról szóló törvény módosítását. Értesüléseim szerint az hangzott el a tanácskozáson, hogy a módosítás lényege a meglevő területi törvényekkel való összehangolás lesz. Ismereteim szerint nem hangzott el, hogy bővítenék a nemzeti tanácsok hatásköreit. Sőt, ha az egyéb törvényekkel történő összehangolásról beszélünk, akkor az hatáskörszűkítést jelenthet az összes területen, kivéve az oktatást, hiszen a területet fedő jogszabályt és a nemzeti tanácsokról szóló törvényt a Vajdasági Magyar Szövetség javaslata nyomán még az előző parlamenti ciklusban módosították. A jövővel kapcsolatban az volt a terv, hogy a többi törvényt kell összehangolni a nemzeti tanácsokról szóló törvénnyel és nem fordítva. Ha a minisztérium valóban a nemzeti tanácsokról szóló törvényben szereplő jogosítványokat kívánja leépíteni és hozzásimítani a kultúráról szóló törvényhez, valamint a most készülő médiatörvényhez, akkor részünkről teljes ellenállásba fog ütközni. Erőnkhöz mérten igyekszünk megvédeni jogosítványainkat, hiszen alkotmányellenes a szerzett a jogok szűkítése. Végső és legrosszabb esetben alkotmánybíróság elé visszük az ügyet. Persze nem kívánok semmit előrevetíteni, hiszen olyan információim is vannak, hogy a törvénymódosítást kidolgozó munkacsoportba a minisztérium be kívánja vonni a nemzeti tanácsok delegálta szakértőket. Ha ez megtörténik, akkor az esetleges konfliktusokat már a munkacsoporton belül megkíséreljük elhárítani. Az oktatási törvény összehangolása a nemzeti tanácsokról szólóval bizonyítja, hogy a jogharmonizáció a hatáskörök szűkítése nélkül is lehetséges.
Mivel magyarázza azt, hogy a nemzeti tanácsok kulturális autonómiája ennyire ingerel bizonyos politikai és egyéb csoportosulásokat? És nem csak a többségi nemzet képviselőit bántják a kulturális autonómiából adódó jogok, hiszen tudjuk, hogy a magyar közösség vonatkozásában saját politikusaink, szervezeteink némelyike is alkotmánybírósági keresetet adott be a vonatkozó törvény tekintetében.
– A szerb oldalon politizáló embereket, érdekcsoportokat azért zavarják a nemzeti tanács valós hatáskörei, bíróságon kikényszeríthető jogosítványai, mert ezek valójában nem kívánnak a magyar közösségnek jogosítványokat biztosítani az állami intézményrendszer működtetése során. Ezek az erők az autonómia ötletétől és elvétől rettegnek. Mivel a nemzeti tanácsokról szóló törvény nem területalapú, hanem kulturális autonómiát biztosít a magyarságnak, ezért ezen erők autonómia-idegenkedése ez ellen is tiltakozik. Az autonómia hatalommegosztásról, a nemzetiségi autonómia pedig egyfajta nemzeti alapon történő hatalommegosztásról szól. Aki ragaszkodik a hatalom kisajátításához, az nem osztozik szívesen. Az autonómia eszméjét támogatók feladata a bizonyítás, hogy ez az autonómia közösségünk szempontjából jó dolgokat eredményez és ezek a jó dolgok nem rosszak a többségi nemzetnek. Figyelnünk kell arra, hogy hatásköreink gyakorlása során figyelembe vegyük mások legitim érdekeit. Persze mások legitim érdeke nem lehet az, hogy mi kihaljunk, vagy másodrangúak legyünk. Ami a folyamatosan gáncsoskodó, vagy a nemzeti tanácsunk lehetőségeit lekicsinylő magyar embereket illeti: egy részüket valójában az bántja, hogy az MNT túlságosan erős. Olykor azt hallani tőlük, hogy hatáskörei által az MNT rátelepszik az intézményekre, és pártérdekek szolgálatába állítja ezeket. Az a párt, amelynek állítólag szolgálatába állítja az intézményeket az MNT, nem az ő pártjuk, vagy nem arra szavaznak. Valahol egy természetes, de igencsak rövidlátó érvrendszerről és önzésről van szó. A kifogásokra általában úgy reagálok, hogy a vádaskodók mutassanak fel egyetlen olyan példát, amikor az MNT pártvezetőt állított valamelyik intézmény élére. Ehhez képest példának okáért Adán a Demokrata Párt egy pártelnököt nevezett ki a könyvtár élére. Ha a pártpolitizálásról és a kisajátításról beszélünk, akkor ennél durvább példára nincsen szükség. Az MNT részéről nem lehettünk tanúi ilyesminek.
Érdekes, hogy a többségi nemzet azon politikai pártjai, amelyeket bántanak az MNT hatáskörei, a leghangosabban követelnek minél szélesebb autonómiát a koszovói szerbeknek. Párhuzamot lehet-e vonni a vajdasági nemzeti közösségek és a koszovói szerbek között ilyen vonatkozásban?
– Tömören: kettős mérce. Ezeknek az embereknek olyannyira hályog ült a szemére, hogy egyszerűen nem veszik észre: amit mondanak, amit kérnek, és amit tesznek, az folyamatosan kibékíthetetlen ellentmondásban van egymással. Jómagam autonómiapárti vagyok és ebből adódóan úgy vélem: az autonómiának ugyanúgy kell védenie a magyar embert, mint a szerbet. A szerb nemzetiségű polgárok önigazgatásra vonatkozó követelései teljesen jogosak, mind Horvátországban, mind Bosznia-Hercegovinában, mind Koszovóban. Az elveket tisztelni kell. Az, aki szerint az egyenrangúság és az önazonosság megőrzésének érdekében szükség van az autonómiára, csak akkor hiteles, ha ezen álláspontját következetesen alkalmazandónak tartja, Baszkföldtől kezdve a vajdasági magyarságon át egészen a koszovói szerbekig. Az éremnek természetesen van egy másik oldala is: ahány kisebbségi és többségi helyzet van, annyi különböző megoldásnak kell lennie az autonómia formájára vonatkozólag. Nem létezik uniformizált megoldás, annak egyedinek kell lennie, az elv azonban általános.
Szerbia feltehetőleg hamarosan elnyeri a csatlakozási tárgyalások megkezdésének időpontját. Az európai integráció ezen következő szakasza jelenthet-e bármilyen többlet lehetőséget a kisebbségvédelem, illetve érdekérvényesítés tekintetében?
– Szeretek mások példájából tanulni. Számos kelet-közép-európai ország igencsak nagy létszámú kisebbségi közösségekkel járta végig az európai felzárkóztatás és csatlakozás útját. Nekünk a felgyülemlett tapasztalatokat kell bölcsen alkalmaznunk. Az egyik tanulság az, hogy a csatlakozási folyamat során, illetve az azt megelőző felzárkózási időszakban lehet a legtöbbet elérni. A csatlakozástól kezdve alapvetően már semmit nem. Az EU bizonyította, hogy a legdurvább kisebbségi jogsértés sem jelent számára semmit. Erre legjobb példa a valóban diszkriminatív szlovák államnyelvtörvény. Addig kell megkísérelnünk érdekeinket ráfűzni a csatlakozási folyamatra, ameddig az tart. Fontos, hogy ebben a folyamatban a szerb állam irányába az EU számára is elfogadható és támogatható követeléseink legyenek. Sem mi, sem Magyarság nem vagyunk abban a helyzetben, hogy megmondjuk az uniónak, mit kell követelnie. Az EU pontosan meghatározta, hogy mit vesz figyelembe, és mit kér számon. Mi azt kérethetjük, ami ráfűzhető az EU követelményrendszerére. Egy példa: az unió soha nem követeli majd Szerbiától, hogy a vajdasági magyarságnak területi autonómiája legyen. Nem azért, mert az rossz lenne, hanem azért, mert az unió követelményrendszerében ilyesmi nem létezik. Viszont ha azt szeretnénk, hogy Szerbia tartsa be saját törvényeit, amelyekbe mondjuk belefoglalta, hogy a kisebbségeknek arányosan kell képviseltetve lenniük a rendőrség kötelékében, vagy az államigazgatási szervekben, akkor esélyünk van, hogy az unió számon kérje ezen rendelkezések alkalmazását. Az is fontos, hogy a kisebbségi garanciák intézményesen erősödjenek meg ebben a folyamatban. Az nem elég, hogy az állam politikai koncessziókat adjon a kisebbségnek, ezeket intézményesíteni kell, hiszen akkor a csatlakozás után sem törölhetőek el. A csatlakozási folyamatban meg kell erősítenünk a nemzeti tanácsokat, a nemzeti tanácshoz tartozó intézményrendszert, és minél több törvényes biztosítékot kell kieszközölnünk. Ilyen módon biztos alapokon álló kisebbségi érdekvédelmi rendszerünk lenne az unióhoz való csatlakozás pillanatában. Azt leépíteni már nem lehetne, sem az EU-ban, sem azon kívül. Az elmondottakat figyelembe véve az a jó politika, amely csak addig keményít, ameddig az nem hátráltatja Szerbia csatlakozási folyamatát. Azzal, ha mondjuk Magyarország annyira bekeményítene, hogy Szerbia nem lehetne EU-tag, azzal a vajdasági magyarság nem sokat nyerne. Esetleg csak annyit, hogy továbbra is 25 százalékos maradna a munkanélküliség, az ipari termelés pedig változatlanul a múlt század hetvenes éveinek a szintjén rekedne meg. Úgy kell kivitelezni az érdekérvényesítést, hogy az ne állítsa le Szerbia csatlakozási folyamatát. Mint mindenben, itt is az egyensúlyra, az arányosságra kell törekedni.
