Válságban van a család intézménye, vagy csak átalakul, igazodva a jellemző társadalmi és gazdasági változásokhoz? A kérdés megválaszolásával több évtizede foglalkoznak a szakemberek. A szociológusok egy része túlzónak tartja azt a megállapítást, hogy a család válságban van, hiszen egy olyan intézményről van szó, amely nélkül soha nem létezett egyetlen társadalom sem. Az pedig teljesen természetes, hogy időnként változik a felépítése, és a család igyekszik alkalmazkodni a változó körülményekhez, de úgy, hogy közben megpróbálja megőrizni alapvető feladatait.
Ha a család történelmi perspektíváját vizsgáló kutatásokat elemezzük, kiderül, hogy a XVIII. század előtt a gazdasági érdekek vezérelték az embereket a családalapításra. Akkor a házasság még a mindennapi élethez nélkülözhetetlen társaskapcsolatot jelentette, elsősorban a nők számára. Ez a XX. századra megváltozott. A családban az 1900-as évektől egyre inkább az érzelem vált az összetartó erővé.
Somlai Péter szociológus szerint az elmúlt évtizedek legnagyobb társadalmi változása a nők tömeges munkába állása miatt következett be. Nemcsak többszörösére emelkedett a kereső, sőt, a jól kereső nők száma, hanem a hölgyek mára a férfiak versenytársai lettek. Egy vonzó munkahelyet betöltő, a létfenntartáshoz szükséges pénzt megkereső nő nehezebben tud azonosulni a hagyományos nőszereppel. Ennek mentén a szülői szerepek is módosultak: néhány évtizeddel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy az apa maradjon otthon a gyerekkel, addigra ez mára teljesen elfogadott és természetes jelenség. „Ha manapság a családról beszélünk, akkor kissé át kell alakítanunk azokat az elképzeléseket és elvárásokat, amelyek ehhez a társuláshoz kapcsolódnak. Nem válságról, változásról van szó. Ami nem rossz vagy jó, hanem egyszerűen törvényszerű” – véli Somlai.
A családoknak nem csak ezekkel a változásokkal kell megtanulniuk megbirkózni, hanem a bizonytalansággal, az egzisztenciális félelemmel, valamint a pénzkereséssel járó hajtással, ami szintén uralkodó jelenséggé vált a XX. század utolsó évtizedeiben. Az alkalmazkodás, az egyensúly fenntartása és a család egészségéhez nélkülözhetetlen magatartási formák betartása nem mindig egyszerű: anya és apa látástól vakulásig dolgozik, anya a munkából hazatérve vacsorát főz, porszívózik, ruhát mos, vasal, esetleg port töröl, majd ezután megpróbál a gyermekkel foglalkozni. Mindannyian emberből vagyunk, és teljesen normális, hogy az előbb vázolt munkanap után megtörténhet, hogy anyának és apának már nem marad ereje kellő figyelmet szentelni gyermekének. A gyerekek gyakran aktív szereplőivé válnak a felnőttek gondokkal terhelt életének, és nem biztonságot, hanem határtalan szabadságot kapnak. A gyermek pedig nem tud mit kezdeni ezzel – figyelmeztetnek a pszichológusok.
A bizonytalanság és a jövő homályossága nem csupán a már megalakult családok életét nehezíti meg, hanem visszatarthatja a fiatalokat attól, hogy összeházasodjanak, és gyermeket vállaljanak. Napjainkra átlagosan öt évvel későbbre tolódott ki az életkor, amikor az emberek házasságot kötnek. Azok is egyre többen vannak, akik inkább az élettársi kapcsolatot választják. Az pedig szintén számokkal bizonyítható, hogy egy élettársi kapcsolatból soha nem születik annyi gyermek, mint egy klasszikus házasságból. Gyermekek nélkül pedig elöregszenek a társadalmak, és lassan elfogynak az aktív pénzkeresők. 2050-re több 60 év feletti fog élni a világon, mint 15 éves vagy annál fiatalabb. Jelenleg 800 millió időskorú él a Földön, tíz éven belül pedig várhatóan egymilliárdra emelkedik majd a számuk.
Erre a problémára kísérel meg választ adni a Magyar Nemzeti Tanács a 2013–2017-es időszakra vonatkozó népesedési akciótervével. A dokumentumot a tanács e heti ülésén fogadták el. Az akcióterv ötlete akkor született meg, amikor tavaly év végén bemutatták a 2011-es népszámlálás nemzeti közösségekre vonatkozó adatait, és kiderült, hogy 2002 és 2011 között 12,5 százalékkal csökkent a vajdasági magyarok lélekszáma. Ha ilyen ütemben zsugorodna tovább a vajdasági magyar közösség, akkor a következő népszámlálásig számunk megfeleződne az öt évtizeddel ezelőttihez képest.
A dokumentum összeállításában szociológusok, demográfusok, jogászok, pedagógusok, pszichológusok, történelmi egyházaink és a média képviselői vettek részt.
Az akcióterv konkrét stratégiai célokkal és programokkal igyekszik választ adni arra, hogy miként lehetne hozzájárulni ahhoz, hogy a nők és a családok minél több gyermeket vállaljanak.
A konkrét programok között olyan kezdeményezések szerepelnek, mint a nagycsaládoskártya, mely az elkövetkezendőkben tíz, jelentős magyar közösséget számláló vajdasági önkormányzatban juttatná kedvezményekhez és lehetőségekhez a legalább három gyermeket nevelő családokat, vagy az anya-, illetve családbarát munkahelyek létesítése az önkormányzatokban, közvállalatokban és magánvállalatokban.
Az akciótervet már a tervezési fázisban sokan megmosolyogták, és sikertelenséget jósoltak annak. Valóban, a dokumentum egy olyan problémát kísérel meg kezelni, amellyel a világon a számos érintett ország közül egyelőre csak kevésnek sikerült megbirkóznia. Ha azonban az akcióterv meg sem született volna, akkor az illetékesek esélyt sem adtak volna a pozitív eredményeknek.
Egy olyan tényezőt, amely vitathatatlanul „nagy bűnös” a vajdasági magyarság lélekszáma csökkenésének tekintetében, biztosan nehéz lesz kezelni. Ez pedig az elvándorlás. A könnyített honosítási eljárás és az Európai Unió országaiban munkalehetőséghez segítő magyar útlevél mind több vajdasági magyart ösztönöz külföldi munkavállalásra. Állításom arra a tényre alapozom, hogy az utóbbi hónapokban, amikor hétvégenként hazautazok szülőfalumba, minden egyes alkalommal újabb külföldre kivándorló családról értesülők. Ha a vajdasági magyarság egyre tömegesebben hagyja el szülőföldjét, mind kevesebben lesznek azok, akik családot alapíthatnának és gyermeket vállalhatnának. Az akcióterv értelmében az MNT alapította, illetve társalapította médiumoknak a jövőben tájékoztatnia kellene a magyarságot a külföldi munkavállalással kapcsolatos nehézségekről, visszaélésekről, méltatlan munkakörülményekről, buktatókról, valamint arról, hogy a nyugati országok egyre szigorúbb rendelkezésekkel kísérelik megfékezni a beözönlő vendégmunkásokat. Talán ez az egyetlen olyan téma, amelynek sikerességével kapcsolatban megalapozott kétségeim vannak. Nem hiszem, hogy azokat az embereket, akik hónapok vagy évek óta sikertelenül keresnek munkát, vagy akik havi 20 ezer dinárért dolgoznak, olykor napi tíz órát, és képtelenek méltó életkörülményeket biztosítani családjuk számára, meg lehetne állítani azzal az érvvel, hogy a nyugati munkaadó gyakran embertelenül bánik a keleti országokból érkező vendégmunkásokkal. Nem egy érintettel beszélgettem, és mindegyikük azt mondta: itthon is embertelenül bánik vele a munkaadója, akkor inkább tegye ezt az, akinél akár havi ezer eurót is megkereshet. Itt nyer ismét bizonyítást a család ereje és életünkben betöltött szerepe: gyermekeiért és családjáért az ember olyasmire is képes, amire egyébként nem lenne. Amíg ez így van, addig nem kellene leírni a család intézményét.
