A turul nem repült el

Vajdaságban van egy turulmadárszobor, amely 1898 óta érintetlenül áll.

A beocsini kastély északi oldalán. A Duna illetve Magyarország felé néz. Hatalmas szárnyait széttárva, mintha minden pillanatban fel akarna emelkedni a magasba, hogy szétnézzen odafentről ezen a szép tájon, ezen a szép országon.

Akkor, 1898-ban Magyarországon.

Ma már repülnie kellene száz kilométert addig, de abban az időben, amikor Spitzer Ede felépítette kastélyát, még nyugodtan üldögélhetett a madár kastély tetején, és nézhette a bácskai rónaságot. Egymagában, mert akkor itt még nem voltak turulmadarak. Negyvenhárom évre rá vándoroltak ide, hogy elhozzák az ember által teremtett pokolban a szabadságot, boldogságot.

Rövid ideig tartott, csupán három-négy évig...

– A beocsini kastélyt Steindl Imre építész tervezte, ugyanaz a Steindl Imre, aki megalkotta az Országházat. Millenniumi évek voltak azok, ezért nem kell csodálkozni, hogy a kastélyra díszítő elemként felkerült a turulmadár.

Ózer Ágnes történésszel beszélgetek a régmúltról, közelmúltról.

Feljegyzem, hogy a települést 1296-ban említik először Becse néven, hogy 1526-ban elveszíti magyar jellegét, egyre több szerb menekült ide a török veszedelem elől, akik Beocsinra keresztelik falujukat, a helybeliek szerint a kolostori szerzetesek, kalugyerek fehér ruhája ihlette őket a névadásra. Mi, magyarok ma Belcsénynek nevezzük.

– Mindaddig, amig Spitzer Ede a 19. század hatvanas éveiben nem vette meg a hegyoldalt, az itteni emberek a vízimalmaikról és szőlőültetvényeikről voltak ismertek. Nagyon sok patak folyt itt, a szőlőből kiváló bor készült. A gyár felépítésével felvirágzott Beocsin gazdasága, eltűntek a vízimalmok, benépesült a falu, az ország minden területéről érkeztek emberek, mérnökök, munkások, családtagjaik.

1910-ben Beocsinnak 1590 szerb, 1125 magyar, 523 német és 255 horvát lakosa volt, összesen 3493. Tíz évvel ezelőtt több mint 8000 ember élt itt, ebből 182 volt a magyar, 24 a német...

A kastély előtt állunk Sonja Kokićtyal és Spomenka Krečkovićtyel. Nézzük az omladozó, teljesen elhanyagolt, valamikor pompázó épületet. Körülöttünk hatalmas fák, platánok. Rendezett, ápolt park állt itt. Ma ennek csak nyomát láthatjuk. És a pazar épület helyett egy szellemkastély.

– Szellemekkel még nem találkoztam – mondja Spomenka, az újvidéki Műemlékvédelmi Intézet alkalmazottja, aki felügyeli a kastélyt –, de annál több hontalannal, kábítószer-élvezővel, alkoholistával, akik időnként itt bújnak meg. És az idén nagyon sok turistával. Kötelességem mindenkit figyelmeztetni arra, hogy veszélyes odabent, meg a kastély körül tartózkodni. Kevesen értik meg. Most is egy angol fiatalember drónnal filmez odabent.

Spomenka engedélyével belépünk az épületbe. Sonja, őshonos beocsini  lakos vezet körül minket, közben faggatom, milyen emlékei vannak a múltról, szüleitől, nagyszüleitől mit hallott a kastélyról, a turulmadárról.

– A sasról? Mindig ott állt, ahol most. A hatvanas évek nagy földrengésében sem sérült meg, nem esett le, pedig akkor a kastély nagyon megrongálódott. A madár maradt, pedig sokkal erősebben rögzített homlokzati díszelemek is lezuhantak. A sasról semmit sem tudok, azt sem, hogy mit jelképez, azt sem, hogy miért került oda.

Elmondom Sonjának. Csodálkozik, nem hallott arról, hogy ez a madár, a turulmadár a magyarok ősi szimbóluma és a szabadság jelképe. Ősei sem tudhatták, de szerinte Belcsényben senki sem.

– A háború alatt német tisztek laktak itt, azután a kastélyt államosították. Itt volt az iskolánk. Magam is ide jártam a felső tagozatokra. Ahhoz a generációhoz tartozom, akiket nemigen tanítottak a közelmúltról, a háborúkról, de arról sem, hogy kié volt a kastély, a maguk madaráról sem tett említést soha egyetlen tanár sem, senki. Arról sem hallottam, hogy bárki 1944-ben, 1945-ben javasolta volna, hogy a madarat rombolják le, mert az nem a miénk, a mi szimbólumunk. Mellesleg, aki a kastélyt építette, sem volt magyar, hanem zsidó, és a másik két üzlettársa is.

Egyik helyiségből a másikba sétálunk.

– Itt volt a tanári, itt a vegytankabinet, itt a könyvtár. Én ebben a tanteremben tanultam. A gyerekeim is még ide jártak iskolába, majd felépítették az újat, átköltöztek, az iskola is, a könyvtár is. A helyet átvette a kultúrközpont, itt volt a helyi rádió stúdiója is, majd felépül az új kultúrház. Sem az iskolának, sem a művelődési háznak nincsen meg az a csodálatos varázsa, mint annak idején a kastélyiskolának. Akkor még itt minden pompázott, a falfestmények, a díszek, a vitrázsok, minden. Öröm volt a kastélyban tanulni. A madárral senki sem foglalkozott. Nem emlékszem, hogy a fiúk közül bárki is parittyával lőtte volna. Ott állt békésen, ahogyan most is áll. De ha sürgősen nem tesznek valamit az épülettel, nem fognak hozzá a felújításához, akkor a madár is előbb vagy utóbb lezuhan onnan.

Spomenka egy kisgyerekes anyát és apát kér meg arra, hogy hagyja el az épületet, mert veszélyes bent tartózkodni, hatalmas balkonjára kimenni, nekidőlni a kőkorlátoknak.

– Több filmet is forgattak itt, Kusturica is, de külföldről is jöttek. Sajnos egyikük sem járult hozzá ahhoz, hogy a kastély ne kerüljön ilyen állapotba, sőt legutóbb egy külföldi csapat a bombázásokról készített filmet, a kastélyhoz tartozó üvegház tetőszerkezetét felgyújtották, a film forgatókönyve ezt így követelte. Miután befejezték munkájukat, összepakoltak és elmentek, a kárt nem hozták helyre, holott ezt meg kellett volna tenniük. Időnként itt lakott Miroslav Antić költői is, itt dolgozott, de a kastély megihletett több festőt, írót is. Előkelő vendéglő is működött itt a nyolcvanas években, a hatalmas pincében pedig diszkó klub.

Itt, ebben a szobában volt a zeneiskola, mondja Sonja, ahol ő is tanult harmonikázni. Innen, a hatalmas ablaknyílásból – mert már csak az maradt meg, mert minden elmozdítható dolgot elloptak – szépen látszik a turulmadár.

– Még a tapaszként használt földet is kiszedték, mindent. A vitrázsokból már egyik sem ép, a fürdőszoba csempéit lefeszegették. A kád felett egy oroszlánfej volt, abból folyt a víz, azt is leszakították, elvitték.

A lecsupaszított falakból kőtömbök virítanak ki.

– Érdekessége a kastélynak, hogy teljes egészében a Fruska gorán, azaz Tarcalon fellehető anyagból készült – mondja Ózer Ágnes. – A követ, a fát itt termelték ki, a sódert, a homokot a Dunából bányászták, és természetesen a cement is beocsini volt. Különben ez a cement világhírű, Európában a legjobb, egyedülálló. Három hét helyett három nap alatt megköt. Ilyen márgalelőhely nincsen másik a kontinensünkön. Spiczer tulajdonképpen aranybányához jutott.

Ezt a cementet használták a budapesti lánchíd építésekor, de akkor még a gyár nem volt meg, a márgát Pestre szállították, ott dolgozták fel. Spitzerék polgári életet éltek. Szociális érzékenységük igen magas szinten volt, lakásokat, kórházat, iskolát építettek a munkások számára. Sőt Spitzer Anna, később Orenstein – ugyanis a gyárnak három társtulajdonosa volt, Redlich, Orenstein és Spitzer, akiknek gyerekei egymás között házasodtak, hogy a vagyon ne aprózódjon fel –, tehát Anna tanítóként dolgozott az iskolában. Ez is mutatja azt, hogy ezek az emberek nem léhűtő életet éltek, hanem tevékenyen vettek részt a beocsini életben. Az, hogy mi lesz a kastély, a turulmadár sorsa, nem tudom. Műemlékké van nyilvánítva, de senki sem törődik vele a múlt század kilencvenes éveitől. Valószínűleg kulturális célokra használják majd egyszer.

Ha utódaink ezt megélik, egy pompás épületben gyönyörködhetnek majd, amelyet – remélem – a turul is ékesíteni fog, az egyetlen, amely  ezeken a tájakon több mint száz éve már hirdeti a szabadságot.