Az utolsó nyárvégi esték egyik szebbikén Pista bácsi kiült az első udvarban terebélyesedő eperfa alá, az egész nyáron ott álló asztal melletti padra, a pincelejárat és a kerekes kút közé. Ülhetett volna a falusi körülményekhez képest hosszan elnyúló, sokszobás épület tornácára is, ami voltaképpen az ámbitushoz ragasztott, fából készült filagória volt, ám jobban járt a szél a lombját veszítő fa alatt, tovább maradt hűvös a gyöngyöző falu üvegkancsóban a pincéből frissen fölhozott ezerjó. Pista bácsival szemben Sándor bácsi foglalt helyet egy támlás széken, a bor is az ő kedvéért került az asztalra, de csak egy decis poharat készített számára a gazdasszony, nehogy túlzásba vigye az öreg a magát színével, gyöngyözésével és ízével kínáló nedű kóstolgatását. Pista bácsi egy gyűszűnél alig nagyobb, vékony falú, kék stampedlit kapott, ez ünnepi alkalmakra járt ki neki, hétköznapokon, ha ivott, akkor fityókból szopogatta a pálinkát, de ez ritkán fordult elő, akkor is munka végeztével, illetve olyan munkálatok előtt, vagy során, ahol nem volt szükség a józanságára. Egyikőjük se kártyázott se dohányzott, így beszélgethettek volna, ám Pista bácsi már ezerszer elmondta, hogy az eperpálinka készítése bár annyira kényes feladat, mint például a bodzapálinkáé, az epret nem szabad alacsony alkoholfokon hagyni, mert megzavarosodik, ha meg túl erős, marja a torkot, néhány fityók után apró villanykörték gyúlnak tőle az ember szemében, majd áttetsző abazsúr borítja be a szemgolyókat, bent leoltják a fényeket, és másnap meg úgy ébredsz, hogy a falinaptáron meg kell nézned, milyen esztendőt is írunk. A bodzapálinka talán még kényesebb. Ha jól főzöd, mennyei nedű, az istenek itala, ám ha elrontod, olyan büdös tud lenni, hogy ha ittál belőle, a szomszédok azt hiszik, a pöcegödröd tartalmát valamilyen oknál fogva kiokádta a föld, vagy gáztámadás érte a falut, esetleg fölrobbant a cservenkai cukorgyár, és a felkavart polgárság csupán akkor nyugszik meg, amikor látja, hogy a disznóólban idejét múlató összes légy és dongó a fejed körül zsong.
De hát ezt már sokszor meghányták-vetették, töviről hegyére.
Pista bácsi a nagyapám volt, Sándor bácsi a szomszéd, mellesleg nagyapám unokatestvére, nem egy szórakoztató figura. Kevés szavú ember, talán azért, mert suszterként állandóan tele volt a szája faszöggel. Most éppen nem.
Pista bácsi elégedetten tekintett körbe birtokán, az aranyló kukoricacsövekkel teli górén, a mögötte húzódó kis gyümölcsösön, ahol néhány sor szőlő mellett olyan fák sorakoztak, amelyek egész évben ellátták a családot szezonális termésükkel, kezdve a meggytől és cseresznyétől a péter-páli almán át a búzáskörtéig, majd később az egyik oldalán sárga, a másikon enyhén piros Clapp kedveltje körtéig, köztük hozta termését a kékszilva és a ringló, most éppen a birsalmák aranylottak még az ágakon, mintha a lebukó nap erejüket veszítő sugarai közt rivalizálnának a kukoricacsövek ragyogásával. Nagyapa nyallintott egyet a kék stampedliből, és az elülső udvarra vetette tekintetét. A lakóépület mögött húzódó, a hátsó udvart leválasztó területet hosszú, „L” alakú téglajárda szelte ketté a konyhabejárattól a főbejárat érintésével a nagykapuig, kétoldalt virágoskert, a ház fala mellett szőlőlugas. A szőlővel az öreg törődött a – minő a gazda, olyan a bor – elve mentén, a botanika egyéb kérdései nem foglalkoztatták. Azok nagyanyámra maradtak. Szerelmese volt a virágoknak, de rá hárult minden egyéb földmunka is, hajdanán örököltek valami nadrágszíj-parcellát, a vasúton túl, ott termett a góréban virító tengeri. Nagyon élveztem, amikor a mama tragacson tolva vitt fattyazni, vagy kapálni. Nekem már nem adatott meg az „övig a földbe ásva” élménye, de nagyanyám kapáláskor, kukoricatöréskor cserépkorsóban tragacsozta ki az artézi vizet a földre, majd nyakig beásta a sorok között, hogy hideg maradjon az ivóvíz. A betakarításhoz napszámosokat fogadott, leginkább a szomszédban élő szegény családot, voltaképpen nagykorú, korán árván maradt tanulatlan, de szorgalmas embereket. A fosztásnál is ők, meg más szomszédok segítettek, hogy a határból a diófa alá fuvarozott termés mielőbb a góréba kerüljön. A góré cölöpökön áll, alatta sok mindent el lehetett raktározni, és oda volt bekötve dédanyám kecskéje is, amely, ha gidái voltak – az volt ám a mulatság! –, a baromfiudvarban vagy az ólban lakott, egyébként a gyümölcsösben kószálhatott, ahol parcellányi lóhere zöldellt, ezt tartotta karban a kecske, csak akkor verték láncra, ha már kóstolgatni kezdte a fákról a gyümölcsöt, akkor is a góré oszlopához, hogy legelhessen, és legyen hová bújnia a tűző nap, vagy az eső elől. A góréban egér, patkány nem járt, noha Sándor bácsi lakóházának vert falát a baromfiudvar felé belűről kirágták a patkányok. Miso macska és Buksi kutya távol tartották a rágcsálókat a terméstől.
A két öreg egy szót sem váltott, ők már régen megbeszéltek egymással mindent. Pista bácsi lenyelt egy újabb korty pálinkát, majd hátracsoszogott a baromfiudvarba, és a trágyadomb mellé vizelt. Benézett a disznóól előtti akolba, ahol két süldő nyújtogatta a nyakát valami finom falat reményében. Pista bácsi viszont úgy tartotta, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot, ezért a takarmányozás a felesége feladata maradt. (Unokája meg még nem tudta, így nem is mondhatta el neki, hogy a mondás latin eredetije szerint nem a jószágot, hanem a lovat hizlalja a szeme, ám nagyapának lova soha nem volt, a malacokból viszont télre finomságok sora készült.)
Sándor bácsi megvárta, amíg Pista bácsi leül a vesszőből fonott asztal mellé, kihörpintette a stampedlivel azonos színű decis poharát – mindig annyit ivott, amíg a kancsó ki nem fogyott, többet nem kért, de maradékot se hagyott. Elköszönt, nagyapa bezárta mögötte a nagykaput, majd a bádogosműhelyéből előkotorta a sámlit, kiült rá a baromfiudvarra nyíló latrina barnára festett ajtaja mellé, oda sütött leghosszabb ideig az alkonyuló nap, melege odacsalogatta a disznóólból a hideg beálltát sejtő legyeket. Nagyapa elmélyült barátságban állt az általa Piriként szólított kakassal, amely ilyen alkalmakkor repesve várta, hogy Pista bácsi a maga eszkábálta légycsapóval lekalapálja számára a kerti illemhely ajtajáról az őszi csemegét, a napról napra kövéredő dongókat. Mindenki elégedett volt. Szent Mihály, a számvetés napja, a kisfarsang előestéje alkonyodott.
