A belváros sétálóutcáján a kávézók előtt ülnek az emberek. Már szeptember van, de még meleg. Nyári meleg. Van, aki siet valahova, biztosan ügyes, bajos dolgait rendezi valamelyik hivatalban. Itt is, a sétálóutcában, sok a menekült. Üldögélnek a fákat szegélyező kis kőkerítésen, vásárolnak a Konzum önkiszolgálóban, bámulják a téren röplabdázó lányokat.
Selam Mičić, a bihaći Vöröskereszt titkára (Tóth Roland felvétele)
Džeinta Durakovićtyal, a Bihaći Rádió újságírójával a közeli park melletti vendéglőben találkozunk. Nagy terasz van az Una-parti kőépület előtt, ott foglalunk helyet. A szomszédos asztalokról különböző ételfinomságok kacsingatnak felém, különböző húsköltemények, roston sültek, szemet gyönyörködtető pizza, saláták kacérkodnak ízlelőbimbóimmal. Hátat is fordítok, hogy még véletlenül se nézzek oda, ugyanis pénztárcám tartalma aligha tudná fedezni a látottak költségeit. Mi, újságírók, megelégszünk egy olcsó üdítővel is, meg aztán a boltban vett sucuk (szudzsuk), azaz török kolbász és az otthonról hozott párizsi már ott lapul a lakosztály frizsiderében.
Ženita fiatalos kinézetű, kedves hölgy. Közvetlen. Már nagymama, dicsekszik.
– A migránsválság kezdete óta kísérem a történteket. Újságíróként is, de egy segélyszervezetben is önkénteskedek, elsősorban a családos menekültek között, a gyerekekkel foglalkozunk, de eljárok a táborokba is. A lakosság nem örül a menekülteknek. Tiltakoztak is ellenük. Most is, de tavaly is sokan voltak a városban. A városvezetés úgy döntött, hogy az idegenforgalomra helyezi a fő hangsúlyt. Másra nem is teheti, ugyanis iparunk nincs. Ami volt, mind tönkrement. Ahol most a BIRA befogadóközpont van, a háborúig a Gorenje gyára volt, Boszniában a legnagyobb, több mint ezer embert foglalkoztatott. Mindent gyártottak a világítótestektől kezdve a konyhai gépekig, hűtőszekrényekig. A háború után megvette egy szarajevói, a hatalmi SDA-hoz közel álló vállalkozó, aki nemrégig még üzemeltette, de tönkrement, szélnek eresztette a még megmaradt dolgozókat és kereskedelmi vállalattá alakította át cégét. Nincsen munka, az emberek elköltöznek innen. Sokan dolgoznak Horvátországban, Szlovéniában, de aki oda kijut, az már valamelyik nyugat-európai ország felé kacsingat. Őszintén megmondom, hogy magam sem látok itt gyerekeimnek, unokáimnak jövőt.
Ez a migránscsoport fagylaltozni indult a közeli cukrászdába (Tóth Roland felvétele)
Fiatal házigazdánk, akinek két gyereke van, jól álló vállalkozásai vannak, és elmondása szerint egyáltalán nem panaszkodhat anyagi állapotára: „már szüleink is módosak voltak, mi csak megőriztük és gyarapítottuk a vagyont”, mondta. Nagyon gondolkodik azon, hogy befektessen-e apartmanháza átépítésébe. Megmutatta telefonján a tervrajzot, nagyobb volna a ház, és egészen más, valódi kis szálloda kinézetű (most egyszerű, emeletes lakóház), de fél, nem mer belevágni a nagy beruházásba, mert attól tart, hogy gyerekei elköltöznek innen külföldre, és akkor kinek építse mindezt. „Semmi sem kedvez az ittmaradáshoz, sem a gazdasági, sem a politikai helyzet, és nem úgy tánik, hogy belátható időn belül ez változna. Pedig nagyon szeretjük Bihaćot, Boszniát.”
– Ott van az a hatalmas, befejezetlen épület – mutat Ženita az Una felé –, a folyó partján, gyönyörű helyen áll, közel a belvároshoz. Már a háború előtt is így nézett ki. Aggok házának tervezték, egyszer majd lehet, hogy el is készül. Tavaly ott voltak a menekültek, több százan éltek, húzódtak meg benne. A hatóságok engedték is. Csúnya látvány volt, amint a nyári hónapokban, szinte a város központjában félmeztelenre vetkőzve, gatyában fürödtek a folyóban. Lármásak voltak, szemeteltek, tüzet gyújtottak, sütöttek, főztek. Egy idegenforgalmi város központjában. Egyesek azt is látták, hogy sok fiatal férfi jobb karján egyforma magasságban, egyforma tetoválás van. Ettől is megriadtak, kik lehetnek vajon? Vagy kik voltak odahaza? Katonák? Valamilyen katonai alakulathoz, álkatonai alakulathoz tartoztak? Meg aztán gyakoriak voltak a menekültek között az összetűzések is. Elviselhetetlen volt a jelenlétük. Persze, együtt éreztünk a sorsukkal, mégis tiltakoztunk az ottlétük ellen. A polgárok nyomására költöztették ki onnan őket a már régen nem lakott diákotthonba, majd a BIRA-ba, végül, nemrég a Vučjakra is.
A BIRA befogadóközpont előtt több mint százan várnak arra, hogy befogadják őket (Tóth Roland felvétele)
Három hónappal ezelőtt létesítették a vučjaki tábort. A helyi Vöröskeresztben kapunk engedélyt, hogy megtekintsük. Kísérő nélkül megyünk. Tíz kilométerre van a várostól. Selam Mičić, a Bihaći Vöröskereszt titkára elmondja, hogy a tábor helyén korábban szeméttelep volt. Ide, tíz kilométerre Bihaćtól, hordák a város szemetét. Amikor megtelt, annak rendje és módja szerint betakarták földdel, azóta már fák, cserjék is nőttek rajta.
– A városvezetés ezt a helyet találta abban a pillanatban megfelelőnek – közli velem Selam Mičić. – Gyorsan kellett intézkedni, és az önkormányzat tulajdonában ez volt a legmegfelelőbb, leggyorsabban felszerelhető hely. A várostól eléggé távol esik, ugyanakkor a menekültek útvonalán van. Félúton a határtól, ahol legtöbben próbálkoznak átjutni Horvátországba. Rendeztük a terepet, sátrakat állítottunk fel, ciszternákat vízzel, ivóvizet szállítottunk oda, megszerveztük a menekültek napi kétszeri étkezését, a rendőrség állandó őrséget állított, nem engedik őket, hogy az úton közlekedjenek, nem mehetnek azon vissza Bihaćra. Csak az erdőn keresztül, ösvényeken. Nem engedik őket a közeli faluba se, meg a tábor mellett levő víkendtelepre se. Tervünk az volt, hogy itt egy nagyobb tábort létesítsünk, építsünk, megfelelő körülményeket biztosítsunk az elszállásolásukhoz, oda vezessük a villanyáramot, fűthető épületeket emeljünk. Ehhez támogatásra lett volna szükségünk, mert a Kantonnak nincs annyi pénze, hogy felépítsen és működtessen egy ilyen befogadóközpontot.
A vučjaki táborban nincsen áram, gyertyával kell világítani (Tóth Roland felvétele)
Az Európai Bizottság azonban nem hagyta jóvá a kérvényünket, azzal a megindoklással, hogy a volt szeméttelep helyén ilyet nem építhetünk. Más lokációt kerestünk. Találtunk is, Bosanki Novi közelében, Medeno poljen, egy magánszemély üres gyárcsarnokaiban, földjén. Ezt is elvetette az Európai Bizottság, azzal, hogy magántulajdonban levő létesítmények átalakítását, adaptálását nem támogatja. Pedig a BIRA is magántulajdonban van, a cazini és a Velika Kladuša-i tábor is. Az Unsko-sanski Kanton öt tábora közül három. A Vučjak és a Bihaćon levő volt diákotthon, ahol családosok vannak, a városé. Menjenek fel Vučjakra, szabadon beszélgethetnek a menekültekkel, fényképezhetik őket, a Vöröskereszt ügyeletes önkéntesével is beszélgethetnek. Meglátják, hogy milyen áldatlan állapotok vannak ott, de erőnkből, abból a kevés pénzből, amit kapunk, csak ennyire futja. Nem tudom mi lesz velük télen, de a sátrakban semmiképpen sem maradhatnak.
Rolival kocsiba ülünk. Két falun át visz az erdei aszfaltút, a másodikban a katolikus templomnál poros makadámúton kell haladnunk a célig. Mintegy két kilométert. Az út mellett hétvégi házikók, itt-ott emberek szorgoskodnak a kertben, füvet nyírnak. Az út végén egy lakókonténer mellett, a padon két rendőr ül. Meg sem mozdulnak. Megmutatom nekik az engedélyünket, flegmán megnézik. „Parkoljanak az út szélére, de be is hajthatnak a tábor elejére, oda, az a kocsi mögé”, mondja egyikük. Se igazolványt, se útlevelet nem kérnek.
A bekerítetlen, kapu nélküli tábor bejáratánál egy vöröskeresztes fiatalember beszélget a menekültekkel. Kedvesen üdvözöl, megmondom mi járatban vagyunk.
– Csak tessék, tegyék a dolgukat, szabadon. Ha rám is szükségük volna, itt vagyok – mondja, majd folytatja a beszélgetést.
