Egyetemi éveim alatt mindennapos jelenségnek számítottak a vasútállomáson a „húszdináros csalók” Újvidéken. Amikor valaki odaállt valamelyik tolóablak elé jegyet venni, nem kellett sokat várnia, hogy megszólítsa egy hihetően elkeseredett tekintetű fiatal férfi azzal a szöveggel, hogy pont húsz dinár hiányzik még neki a jegyhez, s ha tudna segíteni az illető, akkor haza tudna utazni, különben nem… Persze hamar rájött az ember, hogy volt belőlük elég sok, és mindannyiuknak pont húsz dinár kellett a hazatéréshez, s hogy ez nap mint nap, de különösen pénteken, amikor az egyetemi hallgatók hada is hazafelé veszi az irányt, megismétlődik. Mindhiába, az ötlet működött egy ideig, mindig jönnek új emberek a városba, nincs olyan nap, amikor nem lehetne bármilyen szöveggel átverni valakit, aki megsajnálja a hazudozót, s így aztán – talán nem túlzás – szinte évekig működött a bizniszmodell. Gyakran elgondolkodtam, mi történne velem, ha egyszer tényleg úgy járnék, hogy hiányzik tíz vagy húsz dinár a jegyem megvásárlásához, s megkérdeznék valakit, valószínűleg nem is annyira betanult tekintettel, hogy tudna-e segíteni. Ki lenne az, aki ezek után komolyan venne? Azt hiszem, nem lett volna egyszerű hazajutnom, hiszen a kipróbált átverést a többség azért már ismeri, nekem is keresnem kellett volna a zöldfülűeket, mint a csalóknak. Manapság már nem járok sűrűn a vasútállomásra, de amikor megfordulok ott, akkor sem „támadnak rám” már efféle kérdésekkel. Ezek szerint időközben jócskán változhatott a helyzet, de hát nehéz egy üzletet évtizedekig fenntartani. Egy barátom viszont arról számolt be, hogy valamivel későbbi években egy százassal vágták meg ugyanott.
Kissé zavaró, hogy a városközpontban is sokszor sokan közelítik meg az embert, olyanok, akikkel kapcsolatban nem lehet eldönteni, tényleg az a pár dinár segítene rajta, vagy üzletről van szó, s a pénz esetleg másnál köt ki, vagy mondjuk drogot vesznek belőle. Egyszer egy gyors étkezde előtt egy fiatal azt mondta az ismerősömnek, adjon neki pénzt, mert éhen hal. A válaszra, hogy veszek neked, amit enni szeretnél, előbb elhallgatott, majd összeszidta és továbbállt. Nem élelemre volt szüksége.
Nehezen tudom megoldani az ilyen helyzeteket. Kollégám azt szokta mondani, hogy az az ember, aki arra vetemedik, hogy könyörögjön másnak néhány dinárért, aki eltűri a kétségkívül némi szégyennel is járó efféle alkalmat, az már biztosan nem dúsgazdag, s nem kell bánkódnunk miatta, ha segítettünk is neki: akár úgy, hogy övé a pénz, akár úgy, hogy valakinek odaadja, akitől viszont megint csak a megélhetése függ, s aki ideális társadalomban talán nem is járhatná szabadon az utcákat.
Szerbiában már nem él hétmillió ember, a kimutatások szerint azonban félmillióan szegénységben tengődnek napról napra. A statisztika szerint az számít „hivatalosan” is szegénynek, aki nem rendelkezik havonta legalább száz euróval. Ez jelenti hazánkban a szegénységi határt, mert a számítások szerint ennyi pénz kell ahhoz, hogy valaki legalább a legalapvetőbb fogyasztási cikkeket, nélkülözhetetlen termékeket meg tudja vásárolni. Nem tudom, hogyan jutottak el eddig a számadatig, de olyan érzésem van, hogy aki kevesebb, mint 12 ezer dinárból ma eleget tud tenni a legalapvetőbb kötelezettségeinek a különféle szolgáltatók felé – nem széles sávú internet-hozzáférésre gondolok, bár annak is az alapvető jogok egyikének kellene lennie a mai világban, hanem például téli fűtésre –, s még elég ennivalóra, tisztálkodáshoz szükséges szerre is marad, az valóságos életművésznek számít. Az adatokhoz hozzá kell tenni, hogy az országban mintegy 270 ezren kapnak szociális segélyt. S ha már a számadatoknál tartunk, azt sem árt megfigyelnünk, vajon nagy különbség van-e az amúgy is igen bátor számítással meghatározott szegénységi határ és a minimálbér összege között Szerbiában. Egy nemrég közzétett adat ugyanis éppen arra mutatott rá, hogy a havi fogyasztói kosár költségeinek csak a 75 százalékos fedezésére elég a hazai minimális munkabér. Igaz, hogy azt az év elején is növelték, s jelenleg 1,32 eurót tesz ki az órabér, a növelés mégsem jelentett komolyabb előrelépést ezen a téren. Augusztusban például 232 eurót kaptak kézhez azok a foglalkoztatottak, akik a legalacsonyabb juttatásért dolgoztak. S ők is meglehetősen sokan vannak, a megint csak hivatalos kimutatások szerint mintegy 350 ezren egy olyan államban, amelyben összesen 2,16 millió foglalkoztatott van összesen. A minimálbér nagyjából a duplája a szegénység bűvös száz eurós határának, a dupla jól hangzik, de nagyon messze van ez még a jóléti társadalomtól és a szép megélhetéstől.
A sors kegyeltjének érzem magam, hogy egy szinte nyárias októberi délutánon megengedhetek magamnak egy kávét a sétálóutca egyik jobb hírű lokáljának kerthelyiségében. Minden asztalhoz odalép egy barna kislány, aki karkötőket készít, s ötven dinárért árulja azokat. Az emberek többsége merev tekintettel próbál nem venni tudomást róla. Én ezúttal veszek egyet. Nem érdekel, ki vagy mi áll a háttérben. Hátha pont ezzel a karkötővel segítettem neki átvészelni a napot.
Eszembe jut még valami: éppen a héten volt a szegénység elleni küzdelem világnapja.