Van egy érzékeny lelkületű barátnőm, aki szívesen olvas és ír, utóbbit zömmel az asztalfióknak, énekel, tréfálkozik, szívesen nyelvőrködik. Ha valamelyik írásom megérinti, hasonló érzelmeket idéz benne, nosztalgiázik vagy elérzékenyül, akkor arra elektronikus levélben reagál. Most én határoztam úgy, hogy a nyilvánosság előtt – beleegyezésével – reagálok egy ilyen levelére.
Miközben takarítják, úgy piszkítják is a várost (Fotó: Fekete J. József)
Majdnem teljes terjedelmében idézem: „2003 tavaszán nem volt nagytakarítás a teraszunkon. A kijárattól jobbra, a hosszú padunk alatt, dobozokban voltak olyan tárgyaink, amik »hátha kellenek valamire«. Az utolsó doboz, a korláthoz közel, nem volt lekötve. A szárazságtól szétnyílott a teteje, hosszú lapjai már nem értek össze. Erre a hézagra hordta a száraz ágacskákat egy szürke színű galamb tojó és a lilás férje. Pont oda, a tátongó dobozra, a hézagra. Másnap reggelre ott volt egy kis tojásocska. Lementem az épületünk elé, vittem zacskót, ollót és gyűjtögettem a fészeknek valót. Azelőtt pár nappal kaszálták le a füvet, otthagyták rakásokba. Szétteregettem, száradjon meg, jó lesz a kisgalambok alá. Bementem a szomszéd kisboltba, megkértem a lánykákat, a kisebb dobozokat tegyék félre nekem, minden délután elviszem. A Tubikám ágacskáit összekevertem az enyéimmel, egy kis szénával is, félve attól, hogy nem fogadja el. Csináltam egy szép fészket, elfogadta. Második nap még egy tojásocskát találtam, egy harmadikat pár nap múlva.
A három tojáskán üldögélt az én Tubikám. Ott kávéztunk, eszegettünk, ő is velünk evett, ivott, a piacon vett cserépitatóból. A férje néha eljött meglátogatni, rászállt a teraszkorlát sarkára, keveset turbékoltak, majd elszállt. Minden nap így, 19 napig. Kikelt egy szürke és egy lilás színű piciny galambocska. Dédelgettük őket, örültünk nekik. A dobozba szénát tettem alájuk. A doboz elé egy téglát raktam, amiről az anyukájuk könnyebben beugorhat hozzájuk. Hordták a szülők az élelmet az örökös szájtátogatóknak. Ettek is jóízűen, úgy hogy a dobozt minden reggel cserélnem kellett, különben nem kávézhattunk volna mellettük. Amikor elkezdtek felugrálni a doboz szélére, sámlit tettem mellé, később kisszéket. »No de anyu« – mondta az Attilám –, »van anyjuk, majd az megtanítja őket repülni.« Már felugrottak a padunkra, az ölünkbe, a kezünkből ettek, ittak. Mindenki lehülyézett, treba to tebi, kérdezték. Igen kellett. Amikor a kertünkből indultunk haza, még szedtem virágot és mondtam a Zuramnak: ez a sok teli táska, zacskó tartalma a vécékagylóba kerül, a virágom meg az érdekes terméseim a lelkemnek kellenek.
Amikor már nagyobbak lettek a Tubikám gyermekei, elvittük őket a galambász barátunkhoz, gyűrűzze meg őket.
Egész évben hazajártak. Nagyon megszerettük őket, úgy érzem ők is minket. Tubikám a következő tavaszon is szeretett volna fészket rakni, de fájó szívvel és fájós lábbal, ledobáltam az ágacskákat. 2004 tavaszán ugyanis kerékpárral mentem a Párizsi utcában, hátulról olyan erősen meglökött egy gyorshajtó, hogy a pedálom nekizökkent a magas járdaszegélynek, megakadtam, a lendülettől átestem a kormányon és leestem a Neoplanta hentesüzlet járdáig érő ablaka elé. Majdnem lett olcsó hús. Elrobogott a Gimnázium felé, otthagyott, szétzúzta a térdem, még ma is sokat szenvedek miatta. Tanúm nem lett, noha mindannyian engem néztek. Nem baj, Ő ott fent mindent lát. Egy hölgy elkérte a telefonszámomat, már tárcsázta is, de elkértem tőle, mert ha a Nándi bácsinak nem én jelentem, hogy jöjjön értem, halálra ijed és akkor hogy vezeti az autót. A bezdáni fürdőben gyógyítgatnak kétévenként. Azon az őszön, meg ma is, sokat az ablakalatti heverőmön pihengettem, beszállt az ablakunkon egy szürke galamb. »Anyúúú, eljött hozzád látogatóba a Tubid unokája, nincs meggyűrűzve!« – kiabálta az Attilám és gyorsan becsukta az ablakot. Hátamra, karomra repült, fotózkodtam vele. Megköszöntük neki a látogatást és kiengedtük.” Eddig Joli néni levelének a témára vonatkozó része.
Egyébként a galamb mára megosztó jelenséggé vált. Egykoron olajággal jelezte a történelem (vagy a mitológia) legnevesebb hajósának a szárazföld föltűnését, jelképe lett a Szentléleknek, a békének, a szerelemnek... ma mást se olvasok felőlük, hogy nem egyebek, mint repülő patkányok, piszkítanak, betegségeket terjesztenek, egyeseknek már fóbiájuk van tőlük. Sok helyen azzal kívánják korlátozni számukat, hogy megtiltják etetésüket. A város embere nem sokat tud a város galambjáról: ha beteg a gyerek, vagy az idős ember, majd a galambleves kigyógyítja. Az utcák, terek, parkok galambja csak piszkít, a temetőben, a síron található galambábrázolás pedig a lélekmadár, a halottak lelkének szimbóluma, a kereszténységben a Szentlélek ábrázolása, a néphit szerint a magasban köröző galamb a halálra emlékeztet. Ha pedig az esküvői tortára kerül a turbékoló galambpár, természetesen a szerelemre gondolunk.
Bonyolult hát a város „repülő patkányainak” szimbolikája, régebben szebben vélekedtek erről a madárról. A női életelv megjelenésének képzelték, amely termékeny, biztonságot teremt a családnak, óvja otthonát, a galamb az anyaság és a béke megtestesítője volt. Ezekkel a tulajdonságokkal már a kereszténység előtt felruházta az ember ezt a gyors, jó megfigyelő, fajtársaival együttműködő, baj esetén egymást segítő madarat. Több kultúra szent állatnak, isten követének tartotta a galambot, amely értelemszerűen az ókori templomokban lakott, imádkozni lehetett hozzájuk, megölésük pedig kemény büntetést vont maga után.
Nem mellékesen a szeretet kiáradását lehetővé tevő madárnak is tartották. Joli néni idézett levele is mintha arról szólna, hogy állat és ember egyaránt képes a szeretet nyelvén beszélni.
