Drenkovity Viktória 2017-ben fejezte be tanulmányait a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Karon, ahol 2019-ben a mesterdiplomáját is megszerezte. Viktória a gunarasi Dózsa György Általános Iskola tanítónője. Lelkesen végzi a munkáját, emellett önkéntes tűzoltó is. Fontos számára a testmozgás és a pozitív életszemlélet, amelyet sokszor a kisdiákjai gyermekbölcsességéből merít. A fiatal tanítónőt a munkájáról és a szabadidős tevékenységeiről kérdeztük.
Miért a pedagógusi pályát választottad?
– Visszagondolva a pályaválasztás kérdésére, sokszor fogalmam sem volt, hogy milyen irányba induljak. Nem volt konkrét elképzelésem arról, hogy milyen szerepet töltenék be legszívesebben a társadalomban. A kíváncsiságom és a tudásvágyam hozta meg azt az ötletet, hogy kipróbáljam magam az oktatás területén. Az egyetem utolsó évében csoportokra osztottak bennünket, és osztályról osztályra járva tartottuk meg az órákat már élesben, a gyerekek, a tanárok és az évfolyam előtt. Nem lehettünk lámpalázasak, és ha hibáztunk, megkaptuk a kritikákat is. Amikor már azon kaptam magam, hogy otthon szigetelőszalagból és hulladékból vadászpuskát készítek azért, hogy az órám érdekesebb legyen, hogy a gyerekek kíváncsiságát felkeltsem egy vers miatt, rájöttem, mennyire élvezem ezt az egészet, a tanítást, a tudásátadást, a gyerekekkel való foglalkozást.
Mindvégig itthon szerettél volna dolgozni?
– Sokszor megfordult a fejemben, hogy külföldön próbálkozzak, de valahogy sikerült mindig meggyőznöm magam arról, hogy szeretek itt élni! Sokszor gondot okozott a szerb nyelv, és emiatt gondoltam, hogy máshol talán könnyebb lenne. Amikor már hajlandó voltam belekerülni a kényelmetlennek tűnő helyzetekbe szerb közösségben, akkor jöttem rá, hogy ezt is meg lehet tanulni. Sok tanítótársam próbált szerencsét külföldön, több-kevesebb sikerrel, de én szeretnék olyan értékeket adni az itt élő gyerekeknek, amelyekből én is megtanultam, nem szabad menekülni a dolgok elől!
Mit szeretsz a legjobban a munkádban?
– Az elmúlt másfél évben a gunarasi Dózsa György Általános Iskola 4. osztályát kísértem át felsőbe. Fantasztikus élmény látni, ahogy fejlődnek, és ahogy kifizetődik az a sok munka és harc, amit megvívtunk. Hatalmas felelőssége van egy pedagógusnak, hiszen meg kell felelnie a vezetők, a szülők és a gyerekek elvárásainak egyaránt az oktatás és a nevelés terén, a papírmunkáról nem is beszélve. Ebben a hivatásban lelkesnek és kíváncsinak kell maradnunk, egy kicsit olyannak, mint a kisgyerekek – tudni kell megcsodálni, tanulni, fejlődni, kérdezni, célokat elérni. Szeretem azokat a pillanatokat, amikor egy-egy kis gyerekbölcsesség emlékeztet arra, hogy az életben rengeteg csoda van, és mi, felnőttek tényleg sokszor megfeledkezünk erről.
Hogyan alkalmazkodtatok a távoktatáshoz?
– A távoktatás nagy kihívást jelentett mindenki számára. Először nagy pánik övezte, de amint belefogtunk, nagyon jól működött. Mindennap a Skype-on tartottuk meg az élő órákat, a Google Tanteremben pedig a feladatok megoldásával, az aznapi tananyag rögzítésével ért véget a munka. A gyerekek is türelmesebbek voltak egymással, mindenképp végig kellett hallgatni a másik mondanivalóját, és sokszor meglepőnek hatott, hogy milyen lelkesen dolgoznak, bár a személyes kontaktus nagyon hiányzott. Bekapcsolódtam a Magyar Nemzeti Tanács és a Pannon TV távoktatási programjába, és igazán érdekes élmény volt az órákat kamerák előtt felvenni gyerekzsivaj és kérdések nélkül. Nagy megtiszteltetésként éltem meg a felkérést. Az első körben matematikát, magyar nyelvet és természetórát adtam elő, a következő felkérésnél már öt matematikaórát bíztak rám – ezekben az órákban nagyon sok munka van, mind az én részemről, mind a stáb részéről. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint az egyetem utolsó évében, mindenki kritikusan rám figyelt, most a tv-képernyők előtt. Az osztályom lelkesen várt minden adást. Ebben a tanévben a suliban egyelőre csak besegítek, emellett készülök a további televíziós óráimra, idén természetórákat fogok majd előadni, amihez már elkezdtem az anyaggyűjtést.
Mikor ismerkedtél meg az önkéntes tűzoltósággal? Mit jelent számodra ez a tevékenység?
– Az önkéntes tűzoltósággal kisiskolás koromban ismerkedtem meg. Jelenleg a gunarasi A kategóriás női csapat tagjaként tevékenykedem. Sikerült egy összetartó csapatot kialakítani a lányokkal, megtanultunk csapatként odafigyelni, támaszkodni egymásra. A gyakorlatokat komolyan vesszük, igyekszünk maximálisan felkészülni a versenyekre, és többnyire szép eredményekkel térünk haza. Sajnos a vírus miatt nem rendezhetik meg az idei versenyeket, ezért egy kis pihenőt tartunk a következő cél előtt. A kisdiákoknak szeretnénk példát mutatni, és jó látni, hogy szép számban választják ők is a tűzoltóságot.
Milyen versenyeken vettetek részt?
– A tűzoltóversenyeket megszervezik községi, körzeti, tartományi és országos szinten is, amelyeket mind végigjárunk, ha sikeresen teljesítünk. Legmesszebbre Villachba jutottunk el a tűzoltó-olimpiára 2017-ben, ahonnan bronzéremmel érkeztünk haza. Hatalmas élményt jelentett, végtelenül büszkék voltunk, hogy sikerült kijutnunk egy ilyen színvonalas olimpiára. Sok barátságos versenyt is szerveznek az országban és az ország határain kívül is – ezekre meghívót küldenek, ami mindig jólesik a csapatoknak.
A gunarasi tűzoltóság mindig alázatosan végezte a munkáját. Sajnos az önkéntesek korántsem kapnak annyi biztatást és támogatást, amennyire szükség lenne, és természetesen meg kell felelni az előírásoknak, valamint a törvényeknek is, ami nem problémamentes. Gunaras mindig is élen járt a tűzoltósága tekintetében, sok generáció kapcsolódott be a munkába, a versenyzésbe és a tűzoltásba is. Ez a falunk nagy értéke, amelyben a legkisebbektől a legidősebbekig mindenki kiveheti a részét a munkából, és olyan csapathoz tartozhat, amelynek tagjaira számíthat, és segítheti a közösséget.
Vettél már részt igazi tűzoltásban?
– Tűzhöz csak a fiúcsapatunk vonulhat ki, előre bejelentve, orvosi vizsgával, mint 9 tagú vonuló osztag. Még kislánykák voltunk, amikor egy kis szemétdombot felgyújtottak, hogy kipróbálhassuk magunkat élesben is, ez meghatározó élmény volt!
Versenytánccal is foglalkoztál.
– Nagyóvodás voltam, amikor egy ünnepségen életemben először láttam egy párost szambázni. Tátott szájjal csodáltam őket, akkor szerettem bele a táncba. Később a páros férfi tagja a tanárom lett. Ritmusérzékemnek köszönhetően gyorsan megtanultam az alapokat. A versenytánc egész más, mint az alaptánciskola. Meg kellett tanulni figyelni a partnerre, alázatosan, kitartóan edzeni a céljaink eléréséért. Tizenhét évet foglalkoztam a versenytánccal, tanultunk és tanítottunk, de sajnos a partneremet külföldre sodorta az élet. Sok hasznát veszem a tanultaknak, a diákjaim és a magam javára is. Az utóbbi időben sok házasulandó párnak segítettem felkészülni a lakodalmukra, és ezáltal igazán megható pillanatokban volt részem. A testmozgás azóta is fontos számomra.
Mi ad erőt a céljaid elérésében?
– Mindig is szerettem a kihívásokat, élményeket gyűjteni, felfedezni. Ha az ember megtalálja azt, amiben örömét leli, és azt csinálhatja, amit szeret, alázattal és lelkesedéssel hajlandó fejlődni, mindig tud találni valami új célt, és erőt meríteni mindenből, ami körülveszi – én is így teszem. Hiszem, hogy egy problémákkal teli világban jó megoldást csak a pozitív ember tud találni!
