„Piramisok” az aranytáblák ölelésében

Hosszú évek óta az oromi határban csúcsosodik egy torony, melynek keletkezéséről, használatáról oly keveset tudni. Az utóbbi időben többen felfigyeltek rá, hírül vitték, oromi piramisnak nevezték, ámbár a völgyesi tanyavilágban lévő építmény réges-rég ott áll. Mi, oromiak már megszoktuk a látványát, kultikus helynek is tekintjük, mint a kunhalmokat, ahol jó megpihenni. A szántóföldek kellős közepén egyedi látványt nyújt a húsz méternél is magasabb torony, melyhez könnyen ki lehet biciklizni a faluból, megközelíthető bármely irányból, ha épp nincs nagy sár. Most a portenger nehezíti egy kicsit az oda vezető utat, de a falusi embernek ez nem jelenthet akadályt. Mint ahogy az sem, hogy a csörgedező kukoricalevelek, a talpon álló szár és a szedésre váró kukorica övezi a tornyot, melynek tövében jó megpihenni, onnan nézelődni, az összképet csak az rontja, hogy nem az érintetlen természet tárul fel csupán, hanem a bólogató olajkutak sokasága Tóthfalu irányába, melytől egyre többen tartanak, hogy egyszer majd a föld alá temet mindent maga körül. 

Orom Helyi Közösséget maga Orom és még két aprócska település alkotja, melyek mindegyike egykor szebb napokat és pezsgőbb életet élt, mint ma. A Csillagfalunak készülő Újfalu és Völgyes tartoznak egy kalap alá Orommal, melyek történetét Pósa Mária dolgozta fel Az oromi és völgyesi tanyavilág monográfiájában, melynek már a második része is hamarosan napvilágot lát. Ez is azt mutatja, hogy számtalan felelevenítendő történet van, mely kötetbe rendezésért kiált és izgalmas múltra tekinthet vissza ez a környék is. Ahhoz pedig, hogy értsük a jelent, tovább tudjunk nézni a jövőbe és útravalóul vigyünk ezt-azt, alapfeltétele, hogy tudjunk őseink múltjáról. Ezt tartotta szem előtt a szerző is, aki nem sajnálva az időt, sok-sok éve gyűjti a történeteket, kutatja a múltat. Kézenfekvő volt, hogy a Völgyeshez tartozó tanyavilágban lévő toronyszerű építményről is megkérdezzük. Bár magát nem nevezi helytörténésznek, még sincs olyan adat, olyan régi legenda, amiről ne tudna információval szolgálni, ha meg ne adj' isten! mégse tudna, utánanéz. Így jutunk a piramisnak nevezett, az oromiak szeme által megszokott toronyról is adalékokhoz. Pósa Mária saját kutatásait vette alapul, de megkérdezte a környéken lakókat is, hogy mit tudnak az általunk csak messzilátónak nevezett építményről.

– A völgyesi Pósa Károly elmondásából a következőket jegyeztem fel: „Gyerekként, 10–11 éves koromban a 40-es évek végén sokszor megfordultam a torony környékén. A jószágok legeltetése közben mindig meglátogattuk. Naponta többször is megmásztuk, mert minden ellenőrzés nélkül nagyon szabadnak éreztük magunkat rajta és körülötte. Volt, hogy kissé távolabbról is érkeztek gyerekek, akik utánunk szintén felmásztak rá, fönt viszont elbizonytalanodtak. Megijedtek, nem mertek lejönni. Néha mi segítettük le őket, néha felnőttet kellett hívni, hogy lehozzák őket. Ilyenkor mi nagyokat nevettünk rajtuk. Az akkori torony fából volt ácsolva. A fa elemek vassal is össze voltak csavarozva. Az alapja 5x5 méteres lehetett. Felfelé szűkült. A magassága a mainak kb. 2/3-a volt. Nem tudom, mikor építették. Katonai pontként, tájékozódásul szolgált. Gyerekkoromban már elég rozoga állapotban volt. Emlékszem, ennek a fából ácsolt toronynak a közepébe kezdték az új tornyot építeni. Téglából rakták fel. Közben, ahogy haladtak felfelé, megmagosították a régi tornyot, támaszokat építettek hozzá. Az öreg torony ekkor már állványként szolgált. A mai torony két parcella mezsgyéjén áll” – mesélte nekem a völgyesi Pósa Károly. A monográfia első részében én magam is foglalkoztam a toronnyal. A helyiek szerint messzilátónak nevezett torony a Bicskei úthoz tartozó Körmöci-halmon áll. A magaslat nevét a szomszédos Körmöci-tanyától kapta. Kutatgattam, hogy mi végre állhat ott Orom határában, inkább már Völgyeshez tartozóan a torony, egy olyan halmon, amely a 114 méteres tengerszint feletti magasságával a térség legmagasabb pontja. Megtudtam, hogy ezen a halmon már a 19. század végén is állt egy fából ácsolt torony, ami tudomásom szerint a 30-as évekre tönkrement. Én úgy gondolom, hogy azt a fából ácsolt tornyot az 1870-es években az Osztrák–Magyar Monarchia idején állíthatták. Akkor indult ugyanis a térségben az 1750-es években kezdődő betelepítés, majd területeink benépesülése után az első határrendezés.

Közel száz év elmúlt, mire a határrendezést (több kísérlet után) véghez tudta vinni a hatóság. A gazdáknak nem állt érdekében birtokaik nagyságának pontos nyilvántartása, ami addig inkább bemondásos alapon történt. Ezért hosszasan ellenálltak. Úgy vélem, az a torony, az akkori munkálatokban földmérői alappontként, és térképészeti háromszögelési pontként szolgált. (Ahogy a mai is.) De bizonyos esetekben katonai célokra is használhatták. Amikor az a fából készített torony az elmondások szerint tönkrement, egy egyméteres betonoszlop magasságjelzőként szolgálta az igazodást. 1958-ban építette fel a katonaság a most is álló tornyot, ami messziről jól néz ki, közelről meg úgy, ahogy. Van rajta négy nyílás, de legfeljebb bebújni lehet bele, belülről összekuporodva elidőzni. Annál szűkebb, hogy fel lehessen menni benne. Építésekor hosszasan fel volt állványozva, és a környék gyerekei feljártak rá, míg le nem bontották az állványokat. Azt is tudom, volt gyerek, aki a tetején tótágast állt. Ehhez a térséghez, magához a Körmöci-halomhoz egy Rózsa Sándor-os anekdota is fűződik. A Völgyes környékiek úgy tudják, Rózsa Sándor bogarasi és zentai portyái során a gerinceken lovagolva, rendszeresen meglátogatta a Körmöci-tanyát. Egyszer éppen a ház nádtetejét javították, amikor tajtékozó lován, csapzott hajjal megérkezett a tanyára. Lovát lecsutakolta, beköttette az istállóba, ő meg felszaladt a tetőre. Az egyik tetőjavító kalapját a szemébe húzta és úgy tett, mintha dolgozna. Meghagyta a földön maradónak, hogy mondja üldözőinek: tovább vágtatott. A csendőrök meg is érkeztek és a közölt irányba el is távoztak. Rózsa Sándor pedig az ellenkező irányban hagyta el a tanyát – mesélte Pósa Mária. Így hát joggal mondhatjuk, hogy ez a most kietlennek látszó vidék is azért mesélni tud.

Pósa Gábor, aki évtizedekkel ezelőtt költözött vissza szülőfalujába, Szabadkán földmérőként dolgozik és pontos adatokkal is szolgál azzal kapcsolatban, amit ő tud a messzilátóról. Ő maga is erről a környékről származtathatja felmenőit, minden szál ezer kis szálacskával van behálózva. Aztán egyszer csak körbeér.

– A Völgyes és Orom határában, a Körmöci-parton lévő kb. 20–27 méter magas építmény elnevezése messzelátóként terjedt el a nép körében. A 20. század elején még fából készült négylábú piramis alakú építmény volt, amelyet az ötvenes évek elején, lehet, hogy 52-ben a katonaság épített fel téglából és kapta meg a mai négyszögletű formáját. Alul a belső részben egy kb. 50 x 50 x 50 centiméteres oldalú bepucolt tégla kocka van, amely pontosan egy felmérési pont fölé került és utána köré a felépítmény. Tulajdonképpen ezt a pontot ezen a magaslaton még az Osztrák–Magyar Monarchia ideje alatt mérték be, térképészeti-kataszteri felmérések céljából. Ez a pont a földméréshez fontos első osztályú háromszögelési pont lett, már azért is, mert magaslaton van és messzire ellátszik, és messziről is látható. Távcsöves mérőműszerekkel akár 20 kilométer távolságból is. Ezt a pontot is többek között a második világháború után térképészeti és más mérésekre is használták. A belgrádi katonai térképészeti intézet által felmért 1:25 000-es topográfiai térképek is ilyen pontokkal kapcsolódnak a magyarországi térképrendszerhez. Ezeket a felméréseket a második világháború után az egész akkori Jugoszlávia területén végezték 1972-ig. A térképészeti és a kataszteri felmérések miatt építették meg itt is és más első osztályú háromszögelési pontokon Vajdaságban az ilyen és hasonló piramis alakú kimagasló építményeket – meséli a szabadkai városrendezési intézet földmérője, aki nem mellesleg oromi.

A helyi közösség elnöke, Lékó Róbert is megosztotta velünk a messzilátóra vonatkozó információit:

– Az oromi térkép készítésekor, 2011-ben egy szegedi térképészt is bevontunk a munkába, dr. Zsiga László Attilát, aki felhívta a figyelmünket arra, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején kezdték kiépíteni a térképjelek hálózatát. Később, ahogy utánanéztünk, Magyarországon több hullámban történtek ezek a kiépítések, katonai és térképészeti célokból, ám ez aztán a korszerűsödéssel alábbhagyott – mesélte az elnök, aki elmondta, hogy látványosságként szolgál a környéken, és mint olyan, hosszú ideje ott áll és nyilván még marad is, hisz senkinek nincs útjában, sőt, érdekességként többen időről időre megnézik, körbejárják.

A kukoricával övezett messzilátó ugyanúgy, mint a kunhalmok, melyek egyikét az újfalusi határban boszorkánydombnak is neveznek, egy letűnt kor emléke, melyet övezhetünk legendákkal, utánajárhatunk a valódi rendeltetésének, lényegét tekintve korlenyomatok égbe csúcsosodó emlékei, magasan a felsőbb felé mutatva, de a földből kinőve, mint az élet jelképei. Idősebbek, mint mi magunk, ki tudja meddig maradnak, de addig is emlékeztetnek a múltra, megpihentetnek és gondolkodásra sarkallnak, túlmutatva a jelenen, erőt adva a jövőre a múltból merítkezve.