– A kislányom az óvodában családrajzot készített, amin engem munkás overallban rajzolt le. Kérdeztem is tőle, hogy én miért vagyok munkásruhában. Nagyon egyszerű volt a válasza: mert mindig úgy látott. Csak akkor autószerelőként dolgoztam, most meg a szőlőtermelés a fő tevékenységem, amit a feleségemmel együtt művelünk – meséli a horgosi Bálint István, aki több mint egy hektáron termel különböző fajtájú szőlőket, amiket leginkább kézi erővel, kettecskén gondoznak, s mint mondja, az idei év a szőlőt tekintve igen szép. Bár azt is hozzáteszi, ebben az ágazatban is megvannak a nehézségek, főleg, ami az értékesítést illeti, igencsak meg van kötve a kistermelők keze, ezért nem ártana, ha újabb törvényeket hoznának, amelyek lehetővé tennék számukra is a könnyebb eladást.
Húsz éve foglalkozik a szőlővel az egykori autószerelő, Bálint István (Fotó: Gergely Árpád)
– Én autószerelő vagyok, aki szeretné a borászkodást megtanulni – mondja mosolyogva a nyugdíjas korú Bálint István, aki ha a szőlőről van szó, rengeteget tud mesélni, sőt, el is érzékenyül, ha arra térünk rá beszélgetésünk során a horgosi homokot taposva, majd az otthoni terasz alatt, hogy mit jelent számára a szőlészet.
– A műhely után az volt a kikapcsolódásom, hogy kimentem a szőlősbe és ott dolgozgattam, akár nyesőztem, akár permeteztem. Négy sorral kezdődött… A feleségem parcelláját beültettük négy sor szőlővel. Mindezt kétszer, először olasz rizlinggel, ami kiszáradt, mert nagy volt akkor szárazság, majd a másik évben újrakezdtük, akkor rajnaival, ami jórészt meg is maradt. Mindennek idestova húsz éve. Aztán 2008-ban a szubvenciós ültetéskor volt lehetőségünk a földünk tőszomszédságában egy másik darabot, tizenkét mérést vásárolni – meséli István, aki azt is hosszan ecsetelte, hogy az a terület akkor úgy nézett ki, mint egy kis cserjékkel tarkított erdőcske, amit kitisztítottak, élhetővé tették, még ha csodálkozva és hitetlenkedve is néztek rájuk, hogy ebből valaha szőlős is lehet. Mint ottjártunkkor láthattuk, lett is, nem is akármilyen. A tőkék roskadoztak a szőlőtől, melyekből az avatatlan szem csak annyit lát, hogy fehér, lila, illatos, kis szemű, nagy szemű, de bőség, és megkóstolván joggal állítható, hogy ízkavalkád jellemzi. A kis fehér bogyóstól a hatalmas, illatosig van itt pár fajta.
– A belgrádi Bojoni cég segítségével hat mérést kékfrankossal, a másik hatot pedig cabernet sauvignonnal ültettük be. De volt ott mellettünk egy elhagyatott parcella, amit szintén szubvenciós ültetéssel, egy évvel később beültettük. Így lett 1,6 hektár szőlőnk, amire mondhatom, hogy nagyon szép, minden tekintetben, még ami a termést illeti, úgy is, habár nem lesz annyi szőlő, mint tavaly – mondja elégedetten. De kérdésünkre, hogy az idei, horgosi, homoki termés milyen mutatókkal rendelkezik, válaszul a szőlősgazda nem rejti véka alá, hogy tavasszal azért volt ok aggodalomra.
A homokvidéki szőlő zamata más (Fotó: Gergely Árpád)
– Borzasztó szárazság volt tavasszal, és már a kötése nem olyan volt a szőlőnek, amilyen elvárható lett volna, de átvészelte, mert a szőlő később indult meg, és ugye lenn van a gyökere, akár négy, négy és fél méterre képes lehatolni a vízért, és túlélte. Aztán, amikor bogyósodott, kötődött a fürt, jöttek az esők. Nahát az jó is meg rossz is, mert ugyanakkor jöttek a betegségek is, de sikerült megvédeni. Igaz, hogy volt, amikor a permetezés utáni hatodik napon meg kellett azt ismételni, de úgy szoktuk mondani mi szőlészek, meg a gyümölcsészek is, hogy a sok közül csak egy védekezést ha kihagyunk, azzal már tönkre is mehet az egész termés. Amiből az idén se mutatkozik hiány, de azt azért nem hallgathatjuk el, hogy az idei termés nem lesz olyan bőséges, mint a tavalyi, amikor rekorddal büszkélkedhettünk, majdnem két vagonnyi termett. Az idei másfél vagonnyit tesz ki – magyarázza István. Érdeklődésünkre pedig, hogy hova kerül a sok szőlő, amikből láthatunk az udvaron is zsákokban pihenőket, beavat bennünket az udvar rejtette csudaságokba, melyekből kitűnik, hogy nincs ugyan könnyű dolguk, de nem ijednek meg sem a munkától, sem az újdonságoktól. Munkást találni Horgoson sem egyszerű.
Ha egyvégtében tudnak szüretelni, húsz nap alatt tudnak végezni a munkával (Fotó: Gergely Árpád)
– Az idényjellegű segítségeink átlagéletkora 78 év. Ha egyvégtében tudunk szüretelni, húsz nap alatt tudunk végezni a munkával, ami kézi erővel történik. Itt még a kombájn nem dívik. Kézzel szedjük, hagyományosan. A vevőktől függ, hogy mibe. Egyeseknek zsákban szállítjuk, ők aztán tovább feldolgozzák, de már kérik úgy is, hogy bogyózzuk le – megállapítjuk, hogy változnak az idők, mert van olyan termelőtársuk is, aki még ki is préseli és úgy értékesíti a szőlőt.
– Ez a rész már gépesítve van, szerencsénkre. Ócskavasnak tűnt az a gép, amit tizenéve vettünk, de szépen rendbe hoztuk, és úgy néz ki és úgy is működik, mint az új. Kidobálja a kocsányokat, a bogyó és a lé pedig különválik. Ez hatalmas segítség, mert nagy kapacitással is tud dolgozni. Sok vásárló él ezzel a lehetőséggel, nekik ládába szedjük a szőlőt, már csak azért is, mert aztán könnyebb vele bánni. Vannak állandó vevőink, akik Topolyáról kezdve Szabadkáról, Palicsról vagy éppen Bácsfeketehegyről utaznak hozzánk. Felmerül azonban a kérdés, hogy másmilyen-e a horgosi szőlő, mint a más vidékeken termő.
– A homokvidéki szőlő mind kiválik a kötött talajú gyümölcsök közül. A zamatában különbözik! – mondja István.
Szentély a szőlőnek (Fotó: Gergely Árpád)
Az értékesítés nem csak ezen formákban történik, mert Istvánéknak már van egy kicsi pincéjük is.
– Sikerült behordósítani, vannak műanyag, úszófedeles hordóink, és évi szinten négy fajtából egyenként 500–600 liter bor készül el. Nagy probléma az, hogy az eladás nagyon be van szabályozva. A törvény szerint a borászatot be kell jegyeztetni, hogy palackozott, címkézett árut bocsáthassunk a piacra, ami nagy utánajárással jár és sok-sok költséggel. Úgy érzem, a bortörvényt annak idején a nagyoknak szánták, nem a kistermelőknek. Mi várjuk azért azt az időt, hogy elfogadják a Magyarországon is érvényben lévő rendelkezést, hogy termelői borként kínálhassuk mi is majd az általunk készített italt – magyarázza a szőlősgazda, aki kifogyhatatlan tervekből és ötletekből is.
– Mindig tervezek, habár 67 éves vagyok… Néha elgondolkodom, hova tovább, mert nincs utánpótlásunk, a gyermekeink külföldön találták meg a boldogulásukat. Épp azt beszéltük a feleségemmel, ha egyszer lebetegszünk, ki kell írnunk, hogy eladó a szőlő. De kinek? Látom a hanyatlást is az országban, hogy semminek nincs ára. Nincs egy nagy felvásárló, mint amilyen volt a Palics Pincészet, hogy akár kicsit olcsóbban is, de egyben, vagonszámra átadja az ember a terményt. Most apránként, magánvevőknek kell eladni, várni a hívásukat, hogy rendeljenek.
Ez is a mindennapjainkhoz és a valóságunkhoz tartozik, a bizonytalanság áthatja a létezést, de hogy ne ilyen szájízzel fejezzük be a beszélgetést, még sejtésem se lévén, hogy
Merlot és Rose (Fotó: Gergely Árpád)
könnyeket is előcsalogatok, afelől érdeklődöm Istvántól, hogy miért szerette ő meg ennyire a szőlőtermelést és mit jelent számára.
– A szőlőt nagyon szeretem, mert meghálálja az ember törődését. Mindig megnyugszom, amikor a szőlősbe kimegyek – mondja.
Nehézségek ide vagy oda, azért úgy tűnik, ha az ember azzal foglalkozik, amit szeret, akkor nem esik nehezére a verejtékcseppek letörlése után se újra- és újrakezdeni, folytatni azt, ami boldogsággal tölti el a szívét.
A Bálint-házaspár (Fotó: Gergely Árpád)
