Sokáig tartott, mire felavatták az 1849-es hegyesi csata emlékművét a falu határában. A helyiek és a környékbeliek csaknem 38 évig vártak az ünnepi átadásra. Az emlékműként állított obeliszk azonban még ennyi ideig sem maradhatott a helyén. Az avatás után legfeljebb 33 évvel már „eltűnt”, a köré vont vaskerítéssel együtt.
Az I. világháború után ugyanis az addig Magyarországhoz tartozó terület – az 1920-as trianoni békemegállapodás értelmében – szintén a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz került. Az új ország hatóságai mindent a saját elképzeléseikhez igazítottak, s ezzel összhangban igyekeztek megszabadulni az olyan köztéri alkotástól, eszközöktől és jelképektől (szükség esetén a hozzájuk tartozó építményektől) is, amelyek az előző rendszerből maradtak, vagy arra emlékeztettek.
Nem csak a sok turulszobor vált emiatt fölöslegessé, hanem minden más, ami a régi világhoz kapcsolódott, vagy legalábbis a magyar nemzettudatra, érzésre, értelmezésre utal(hatot)t.
Nem kímélték meg a kishegyesi–szeghegyi–bácsfeketehegyi határ találkozásánál elhelyezett obeliszket sem, amelyet Bács-Bodrog vármegye lakosságának közadakozásából magyarok emeltek 1887-ben, illetve avattak föl a térségben – a szabadságharc idején (1849-ben) – lezajlott csata és (névtelen) áldozatainak, illetve hőseinek emlékére, tiszteletére. (A trianoni békeszerződés aláírásáig a három település Bács-Bodrog vármegyéhez tartozott.)
BIZONYTALAN AZ EREDETI HELYSZÍN
Az eredeti helyszínt ma már talán senki sem tudná megmutatni, de az biztos, hogy az obeliszk – a kishegyesiek körében Nagyállomásként is ismert – szeghegyi vasútállomás közelében magasodott, az egykori csata helyszínén, ahol a gróf Guyon Richárd tábornok parancsnoksága alatt álló magyar sereg 1849. július 14-én megfutamította és szétszórta a Josip Jelačić bán vezette osztrák–horvát–szerb haderőt.
Bácsfeketehegy, Szeghegy és Kishegyes mellett az 1848/49-es forradalom és szabadságharc egyik utolsó fontos győzelmét aratta a honvédség. A Délvidéken ezzel be is fejeződött a sikersorozata. Másutt még néhány csatában, ütközetben sikerült felülkerekednie a császáriakon vagy segítőiken.
SOKÁIG KELLETT „KALAPOZNI”
A szabadságharc leverése után sokan és sokszor idézték föl a hegyesi csata emlékét a környező településeken. Igaz, a hatóság egy időben nem nézte jó szemmel az ilyesmit. Ám az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés után már nem kellett visszafogni, sem „lehalkítani” magukat a történet mesélőinek.
A két egykori főellenség megbékélése és az Osztrák–Magyar Monarchia megalakulása (1867) után egyre többen kezdték emlegetni a magyarok lakta Kishegyesen, a főként magyar, kisebb részben németek által benépesített Bácsfeketehegyen, sőt még a német többségű Szeghegyen is, hogy a honvédség utolsó győztes délvidéki csatájának emlékét nemcsak a szájhagyományban és az írásokban kellene megőrizni, hanem egyéb módon is. Így merült föl egy emlékmű állításának az ötlete.
A megfelelő megoldás megtalálása végett 1874-ben szoborügyi bizottság alakult, amely még abban az évben megfogalmazta a javaslatait, s megnevezte a helyszínt is. Az indítvány értelmében az emlékmű a Kishegyes, Bácsfeketehegy és Szeghegy határán húzódó dombok középső részén helyezkedne el.
Idővel pénzgyűjtés kezdődött a költségek biztosítására. A lakosság adakozott, ám a bizottság csak 12 év elteltével (1886 októberében) ült össze, hogy végre eldöntse a további teendőket. (Akkorra viszont kiderült: a befolyt összeg nem elég a terv megvalósítására, ezért folytatni kellett a „kalapozást” a megyében.) A szoborbizottság eredményes megbeszélése után nem sokkal megkezdődött a terepi munka is; ennek köszönhetően 1886. november 15-én helyére került az alapkő.
„AZ EMELENDŐ PIRAMIS”
Erről a Zomborban nyomtatott Bácska című hetilap is beszámolt: „E hó 15-én reggel 9 órakor történt az első ásónyom fordítása egy öreg honvéd és Gyikos Mihály mérnök, végrehajtó bizottsági tagok jelenlétében. A jövő héten már az alapok építését is megkezdik. E hó folyamán az 50-60 métermázsa csataemlék öntése is megrendeltetik Budapesten… Az emelendő piramis mintáit a Schlick gyár szolgáltatta.”
Az öntödei és egyéb munkák befejeztével következett az emlékmű felavatása, illetve felszentelése három vallás (római katolikus, református és evangélikus) szertartási kerete között. Minderre 1887. július 17-én vasárnap került sor népes közönség, idős honvédek, több környékbeli, illetve vármegyei tisztségviselő, értelmiségi és jeles közéleti személyiség jelenlétében.
A Pesten kiadott népszerű Vasárnapi Ujság, amelyben mások mellett Arany János és Jókai Mór is gyakran publikált, fontosnak tartotta, hogy beszámoljon az eseményről. A hetilap 1887. augusztus 7-én a következőket írta: „Ez év július 17-én ment végbe ennek a csataemléknek ünnepélyes leleplezése. Délelőtti 10 órakor már ezrivel hullámzott az egyre szaporodó közönség a csataemlék közelében s az előtte összefutó öt országút kegyeletes búcsújárás nyüzsgő mozgalmát mutatta. Ünneplő ruhában, ünnepi hangulattal gyülekezett a nép közelből és messze földről, tüntető csoportokba verődve össze a szabadságharcz egy-egy öreg honvéde körül. A betakart obeliszk rácsoszlopai, a felvert sátrak ormai nemzeti zászlókat lobogtatnak lengésükre egy Szeghegy alatti halom tetejéről az alvó vértanuk közös sírjainak egyikéről, gyászlobogó ingatja fekete szárnyát.”
FELIRATOK MINDEN OLDALON
A történtekről a zombori Bácska is tudósított, részletesen bemutatva az emlékművet, amelynek központi eleme egy obeliszk, azaz emlékoszlop volt. Az írásból kiderül, hogy „… az obeliszk úgy méreteinek arányossága, mint ízléses kivitele által egyaránt figyelemreméltó. A kerítést hat-hat méter méretű szép vasrács képezi. A szobor falazott alapon nyugszik, melyről a szoborhoz mauthauseni vörös gránitból készült kétlépcsős talapzat vezet. Az acélozott vasba öntött obeliszk-derék három méternyi magasságú s négy mezőre van felosztva, melynek közepe kőbe foglalt szép babérkoszorúkkal van díszítve. Az obeliszk gyönyörű arányokban fogy s teteje gömbdíszben végződik.
ÓCSKAVASKÉNT VÉGEZTE
A különleges helyszínt később minden év március 15-én környékbeliek keresték fel, hogy megemlékezzenek az 1848/49-es forradalom és szabadságharc kezdetéről.
Az I. világháború után megalakult Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, amely Trianonban megkapta az addigi Bács-Bodrog vármegye nagyobb részét is, nem tűrte meg a márciusi ünneplést a hegyesi csata egykori területén. Sietve le is bontatta az ottani emlékművet, amelynek pontos helye idővel feledésbe merült.
Az obeliszk azonban még sokáig megmaradt: a kishegyesi községháza udvarán árválkodott, rozsdásodott. Innen az 1950-es években elszállították, majd örökre nyoma veszett. Állítólag ócskavasként adták el a három település (kommunista) vezetőinek javaslatára.
Sokáig úgy tűnt, hogy semmi sem maradt belőle, bár némelyek azt rebesgették, hogy az emlékművet körbevevő vaskerítést egy kishegyesi jószágkereskedő vette meg a II. világháború után. Később állítólag azzal választotta el a háza előtti kertet az utcai résztől. Az épület és a hozzá tartozó vaskerítés (a Lehel utca 2-es szám alatt) még megvan, csakhogy az utóbbi magassága és ornamentikája jócskán eltér az emlékművet egykor körbefogó díszrácsétól.
AZ EMLÉKTÁBLÁK TÚLÉLTÉK
Az obeliszkből valami azért mégis megmaradt: a részét képező mind a négy eredeti öntöttvas emléktábla. Ezek a kishegyesi községháza padlásáról kerültek elő. A helyszín arra utal, hogy valaki ott rejtette el őket.
A falu telefonhálózatának bővítésekor bukkantak rájuk a szerelők 1997 őszén. A környék magyarsága és vezetőik valamivel később elhatározták, hogy az emlékműről – a korabeli rajzok és képeslapok alapján – másolatot készíttetnek, s azt visszahelyezik az egykori(nak gondolt) helyére. Ez merész elhatározás, illetve kezdeményezés volt a Slobodan Milošević államfő és az általa kiépített diktatórikus rezsim irányította akkori (maradék) Jugoszláviában.
A próbálkozás azonban nem volt hiábavaló. A hatóságok ugyan elutasították az eredeti koncepciót, ám a kezdeményezők nem adták fel. Elszántságukat, kitartásukat és ügyes taktikájukat végül siker koronázta: márványból elkészült az obeliszk másolata, és az ezredfordulón fel is avatták, illetve felszentelték. Igaz, nem a tervezett helyszínen, hanem attól kilométerekkel távolabb, Kishegyesen, a falu Nyugati (Kálvária) temetőjében.
Itt már nem egy magas, hanem egy alacsony fémkerítés védi az obeliszket. Az egykori feliratok szövege azonban vésetként megtalálható rajta, némi kiegészítéssel, amelyből megtudható, hogy a Tóth János szenttamási műhelyében készült „…emlékmű újraemeltetett önkéntes adományokból a kishegyesi csata áldozatainak tiszteletére. 2000. július 28-án”.
ORSZÁGZÁSZLÓ A TEMPLOMNÁL
Nem kívánatos köztéri szobor a II. világháború után is „eltűnt” már Kishegyesen, ráadásul a központból, a Szent Anna római katolikus templom északnyugati oldala mellől. Ott egy országzászló(s), vagy (ahogyan még nevezik) országzászlótartó emlékmű foglalta el a kijelölt közteret, a hozzá tartozó, kőből faragott turullal együtt. A közönségtől vaslánccal elhatárolt komplexumot 1941. szeptember 21-én avatták és szentelték fel ünneplő tömeg jelenlétében.
Az országzászlós emlékmű a Trianon (vagyis az elveszett országrészek) miatti nemzeti fájdalom és gyász, egyszersmind a magyar egybetartozás és feltámadás szimbóluma, valamint a magyarországi revíziós kultusz és a történelmi folytonosság fenntartási szándékának kifejező eszköze volt, ugyanakkor jelezte az anyaországhoz tartozást is. Az 1930-as évek elejétől Magyarország vidéki településein állítottak ilyeneket. A trianoni határok módosítása (értsd: a náci Németország és a fasiszta Olaszország által diktált bécsi döntések, majd a – Hitlerékkel szövetséges – Horthy-hadsereg 1941-es délvidéki bevonulása) után a visszacsatolt területeken is. Ezek az emlékművek a kulcsfontosságú árbocrúd, illetve zászló mellett olyan kísérő, ámde hangsúlyos elemeket is magukba foglaltak, mint a Trianon előtti magyar hivatalos középcímer és/vagy a turul.
A kishegyesi turulszobor egy terméskő alapra helyezett – fehér márványlapokkal borított, és szöveges üzenetet tartalmazó – oszloptömb tetején állt, saját talapzaton, valószínűleg 4-5 méter magasan. Ennek az építménynek képezte a főelemét egy hosszú, hétméteres zászlórúd, rajta a spirálszerűen csavarodó nemzeti tirkolór színeivel, csúcsán esküre emelt kézzel.
GÖDÖRBE KÜLDTÉK A KOMMUNISTÁK
A turult hordozó masszív építészeti szerkezet előtt dobogóra hasonlító szószéket emeltek terméskőből. Legmagasabb pontja elérhette a másfél métert, szélessége ennél kicsivel több lehetett. A szószék elejének központi részén kapott helyet a Magyar Királyság középcímerét (tetején Szentkoronával) ábrázoló kő dombormű.
Az emlékmű-együttes a helybeliek pénzén épült, ám a zászlót az anyaországból küldték az ott élő kishegyesiek. Ezt az összefogást és a gesztust a jugoszláv partizán hadsereg győzelme után megalakult új hatalom már nem méltányolta. Az emlékművet sem értékelte nagyra. Ezért a kommunista rendszer hirdetőinek kishegyesi követői 1945-ben, más források szerint valamivel később lebontatták. Először a turul és a felirat repült (szét darabokra), a zászlórúdnak pedig nyoma veszett.
A többlépcsős talapzatot nem bírták teljesen szétverni, de alaposan megrongálták. A maradványok és körülötte a láncok még az 1950-es évek második felében is a helyükön voltak. Ám akkor a helyszínen munkások gödröt ástak és a romokat traktorral belerángatták. A szóbeszéd szerint a sérült turulszobrot is ott ásták el.
Erről sokáig nem „illett” nyilvánosan beszélni, írni sem lehetett róla. Az ezredforduló utáni években azonban már ötletként, sőt tervként is szóba került, hogy a Nyugati (Kálvária) temetőben – az 1849-es csatára emlékeztető obeliszk közelében – egy új emlékművet kellene állítani, rajta a XX. század egy-egy (világ)háborújában elhunyt kishegyesiek nevével, és az exhumált (majd helyreállított) turul kőszoborral. Az elképzelés még nem valósult meg.
