Jenő atya egész életében arra törekedett, hogy helyt álljon Isten és ember előtt (Gergely Árpád felvétele)
Tietze Jenő apostoli protonotárius, nyugalmazott nagybecskereki plébános nemrég vette át a Magyar Érdemrend lovagkeresztjét, a magyar állam rangos kitüntetését. Nagybecskerek szülötte a helyi Állami Magyar Főgimnázium diákja volt, majd a zágrábi Hittudományi Karon folytatta tanulmányait, szülővárosában szentelték pappá 1963-ban.
Nagybecskerek hívő népét több mint negyven éven át szolgálta alázattal. A székesegyházi plébánia minden betérő előtt nyitva állt, akár jó szóra, akár anyagi vagy egyéb jellegű segélyre volt szüksége. Szülővárosát, annak lakóit, s a templomot, amelynek 1974 és 2009 között plébánosa volt, ismerte, szerette. Egyebek között a Jeruzsálemi Templomos Lovagrend lovagja és commendatora, a temesvári Szent György-székesegyház káptalanának tiszteletbeli kanonoka. Sok évtizedes áldozatos szolgálatát a Hűség a Hazához Érdemkereszttel, az 1956-os Magyar Szabadságharc Érdemkereszt I. fokozatával, Mocsáry Lajos-díjjal, Aracs-díjjal és Szuverén Máltai Lovagrend kitüntetéssel ismerték el.
A Máltai Szeretetszolgálat lelkészeként miben tudott az emberek segítségére lenni?
A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét Csallóközi Eszter szabadkai főkonzul adta át a kitüntetettnek (Gergely Árpád felvétele)
– Abban az időben, amikor az üzletek egészen kiürültek, nagy dolognak számított, amikor Kozma Imre atya Nagybecskerekre látogatásakor Huzsvár László püspök atyának felajánlotta a Máltai Szeretetszolgálat segítségét. Így került sor arra, hogy mi 1993-ban megalapítottuk a Jugoszláviai (később Szerbiai) Máltai Szeretetszolgálatot. Aztán lassan kapcsolatot teremtettünk a „német máltaiakkal” is, Németországból is szinte hetente küldték a gyógyszereket, élelmiszert, az egészen jó minőségű ruhaneműt és bútort. Náluk az volt a szokás, ha valaki költözködött, felszámolta az egész háztartását. Az ott élő dr. Fessl de Alemany Erzsébet magyarcsernyei doktornő révén sokszor egész új orvosi, fogorvosi eszközök érkeztek, és azokat osztottuk. Az emberek hosszú sorokban álltak a receptekkel. Franciaországból is rengeteg gyógyszer érkezett. Mivel nagyon jól el voltunk látva, volt alkalom, hogy Lukáts Márta gyógyszerésznő 2100 vényre is adott gyógyszert. Büszkék lehetünk, hogy nem volt kevés, nem volt hiba, és ki tudtuk elégíteni az embereket, amikor a gyógyszertárak szinte kiürültek. Juttattunk gyógyszerből Nagybecskerek egész környékére és Bácskába sokfelé. Adtunk oda, ahová kértek, és ahová kellett. Bánátban nemcsak a katolikusok kaptak a különféle küldeményből, hanem a pravoszlávok is. Akik közre akartak működni, azokat soha nem utasítottuk vissza. Svájci, romániai támogatás is érkezett. Nagyon jól jöttek a deszkák, lécek, mert velük felújítottuk az eleméri templomot, ahol Kiss Ernő honvéd tábornok, aradi vértanú van eltemetve, és használtuk a nagybecskereki volt piarista templom (mi gimnáziumi templomnak nevezzük) toronysisak-alapjához és a lécezéshez is. Olaszországból is küldtek tisztálkodási szereket, és mindenfelől ruhacsomag, élelmiszer jött. Jakob Pfeifer plébános révén Hódságot és környékét külön küldeménnyel támogattuk.Amikor az árvíz elöntötte Módost és Káptalanfalvát, rengeteg élelmiszert és ruhafélét küldtünk, a németországi támogatásból a házakat is segítettük felépíteni.
Papi napon dr. Német László SVD püspökkel (Gergely Árpád felvétele)
Többségében idős emberek voltak a szorgos munkatársaink. Bánátból és Bácskából is egynéhány alkalommal összegyűjtöttünk kisiskolás gyerekeket, Kozma atya autóbuszokat is küldött értük, hogy nyaralhassanak a Balaton környéken, szétosztva különböző helyeken. Nyolc-tíz fős csoportokban a nyugdíjasoknak is nagyon jól sikerült megszervezni a két-három hetes nyaralást teljes ellátással „máltai vonalon”. Módoson még pénzadományokat is tudtunk biztosítani, mert kaptunk magyarországi alapítványokból. A káptalanfalviak kevesen voltak, minden személyt ismertünk, egyforma támogatást osztottunk, hogy ne legyen elégedetlenség. Hozzájuk 1969 óta jártam ki. Egyetlen rossz kis imaházukat megtöltötték körülbelül 180-an, amennyien az egész községben voltak. Rendszeresen jártam hozzájuk, mégis a faluban alig ötvenen-hatvanan maradtak. Ez a mi szomorú sorsunk, ami ellen hiába harcoltunk. Hiába törekedtünk a lelkükre beszélni: „Maradjatok! Mert legyünk őszinték, nem mindenkinek kell okvetlenül külföldön dolgoznia. Még a diplomás emberek is arra panaszkodtak, itthon nem lehet megélni. Manapság ritka az a család, amelynek valamelyik tagja nem él, dolgozik a nagyvilágban. Sajnos húgomnak a legfiatalabb fiát sem tudtuk erről lebeszélni. Kb. húsz éve kivándorolt a családjával Németországba. „Te most két fiúval mész el – mondtam –, és háromszázezer rúgást adtok az itt maradottaknak (akkor ugyanis kb. annyi magyar volt Vajdaságban), és gyöngítitek az itt maradottak létét.”
Jenő atya, ön minderről elcsukló hangon beszél.
– Sohasem gondoltam volna, hogy Nagybecskerek arra a sorsra jut, hogy két évig nem tudtak magyar első osztályt nyitni, mert nem volt gyerek. Valamikor pedig felül száz gyerek volt minden évben, és három iskolában is nyithattak magyar tagozatot.
Jung Tamás plébános, később püspök atya lebeszélte volna a magyar szülőket arról, hogy iskolás gyermekeiket szerb tagozatra írassák be, de nem hallgattak rá. Én magyar öntudatból kérelmeztem a magyar állampolgárságot, és elszomorodva látom, sokan ezt csak azért teszik, hogy könnyebben távozzanak külföldre. Siralmas és embertelen, hogy az öregeket, szülőket otthonba viszik, vagy egyszerűen otthagyják a sorsukra bízva, és a fiatalabbak elmennek külföldre, ugyancsak betegeket és öregeket ápolni, ho
Huzsvár László püspökkel és a hittanosokkal a Biblia napján (Gergely Árpád felvétele)
gy ott tömjék a zsebüket a keményebb valutával. Pedig itthon meg lehet élni, csak szerényebben, és éppen az adna életet és életerőt nekünk, ha többen itthon maradnánk.
Jenő atya, ön papként Vajdaságban maradt. Miért?
– Úgy éreztem, ha pap leszek, akkor legalább egy plébánia Bánátban nem marad pap nélkül, és ott megteszem azt, amit tehetek, nemcsak mint lelkipásztor, hanem mint szociális munkás a Máltai Szeretetszolgálatban és a Caritasban is. Amikor 1969-ben a Képes Biblia megjelent a Szabadkai Egyházmegye gondozásában, Magyarországon csemege lett, az évek során több alkalommal újra kellett nyomtatni. A segítőtársaimmal, sőt annak idején az apámmal is csomagoltunk. Megszámláltam: 55 000 Képes Bibliát – ami nem kevés – és ki tudja, mennyi Hitéletet, Kincses Kalendáriumot, Hitélet imakönyvet küldtünk. A magyarországiak alig várták ezeket a kiadványokat, annyira ki voltak rájuk éhezve, és állandóan kérték. Az említett rengeteg Képes Bibliának a 10 százalékát juttattuk el a nyugati országokban élő magyaroknak. Romániába akkor még nem lehetett küldeni.
A szülői házból hozott értékekből később melyekre tudott építeni?
– Törekedtem a becsületre, a rendre, és hogy megtartsam a szavamat. Úgy neveltek a szüleink, hogy a mise nem maradhatott el vasárnap és ünnepnap. Kereskedő édesapám a privatizáció után mint raktáros dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Édesanyám a családdal törődés mellett sokszor egyedülálló személyekre főzött, a hálógyár részére hálót szegett be, és kézimunkázott. Édesapám hulladékanyagból játékokat készített. Mellékkeresetként több osztálytársam és én egy játékkészítő vállalkozónál dolgoztam. Reggel vagy este mentünk szentmisére is. A mise és a szentségek vétele adott erőt, hogy ne essünk kétségbe, hogy legyen mindig lelki erőnk a problémákat leküzdeni, és tudjunk bízni a Jóistennek a segítségében.
„Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8,36). Életemben sokszor gondoltam erre a szentírási mondatra, amelyet papszentelésem előtt választottam. Sohasem törekedtem arra, hogy magamnak anyagiakat biztosítsak. A szülői házban semmiben nem bővelkedtünk, de a legszükségesebb megvolt. Német gyerekekkel is játszottam, nemcsak magyarokkal. Láttam azokat a családokat, akik elmenekültek, és átéltem, hogy az itt maradottakat – akik ártatlannak tartották magukat, és azok is voltak –, hogyan vitték el a lágerba. A járekibe került Paula nagymama is – így hívtuk anyám „nevelőanyját”. Nem zavar, hogy sokan nem tudják a német helyesírás szerint írt családnevemet elolvasni, tícének ejteni, Istennek hála, nekünk semmi bántódásunk nem esett, a nagynénik magyar óvodában és iskolában tanítottak. A családunkban egyforma értékkel bírt a német és a magyar nyelv hét-nyolc éves koromig. A németeknek a lágerba való szörnyű vitele idején mi csak magyarul beszéltünk, és meg sem mertem kérdezni a felnőtteket, mi baj van a német nyelvvel...
Manapság a fiatalok a családalapításhoz jobb körülményeket várnak.
– Szomorúan látom, hogy nem becsülik meg azt, amijük van. A médiumok ennek ellenkezőjét is bemutatják: olyan fiatalokat, akik összefognak, akik itt is akarnak, tudnak boldogulni. Gondolom, ha többen volnának, és jobban összefognának, tudnának valamit teremteni. Ma már nem szégyen a földművelés. Fájó azonban, hogy helyette inkább kényelmesebb munkát keresnek Nyugaton, és hagyják a magyar falvakat kiüresedni. Vörösmarty Mihály a Szózatban keményen megfogalmazta: „Áldjon vagy verjen a sors keze, itt élned vagy halnod kell...” Akkor is, több mint százötven éve, amikor élt, voltak szegények, voltak nehézségek... Én nem menekültem, a szüleim sem menekültek. Trianon után a felmenőim anyai meg apai ágon hat országba kerültek, a mi családunk ide csöppent.
A 81. életévében hogyan telnek a napjai?
– Olvasgatok, a televízió műsoraiból válogatok. Ha hívnak a püspökségre, intézem a dolgokat, az elszámolni valókat. Szeptemberben halt meg Adi (Adamina) húgom. Nagyon hiányzik. Ő volt a lélek a házban. Valéria, a fiatalabb, négygyermekes húgom már tíz éve meghalt. Nagybecskereken lakom a szülői házban a legidősebb fiával, akivel jól megvagyunk. Ünnepkor eljárok a templomba, koncelebrálok, néha meghívnak, hogy én misézzek, mint főcelebráns. Különben idehaza mindennap misézek. Az egyik szobában e célból egy sarkot szépen berendeztem kredenccel, olyan, mint egy régi oltár. Jelen Janez szalézi atya, amikor vasárnaponként végigjárja a kórházi és az öregotthoni betegeket, hozzám is belátogat, időnként a többi paptestvérem is – mesélte Jenő atya, aki egész életében arra törekedett, hogy helyt álljon Isten és ember előtt.
