Biztos pont

És ott a tenger!

Ezúttal nem én győztem. Andrea látta meg elsőként, utána Csilla… Én vezettem és vesztettem.

Brelánál ereszkedünk le a hegyekből. Ótos Bandit emlegetjük. Megígértem neki, hogy Újvidéktől Breláig feljegyzem a legrövidebb utat. Ugyanis ő itt nyaral már évek óta, és többször, a több mint 800 kilométeres, drága autópályán futott idáig. Nyolc óra alatt. De én is Zenicán át ennyi idő alatt értem ide, sokkal olcsóbban és élményben gazdagabban.

De hagyjuk az utat, amikor a tenger fekszik előttünk. A motoros csónakok szelik a vizet, odafenn a levegőben emberek röpködnek ejtőernyő alatt. Parasailing. Így hívják ezt a szórakozást. Már mondták, mielőtt elindultunk volna, hogy nagyon jó, próbáljuk ki, fenn lebegsz a levegőben, a motorcsónak húz, te pedig lógatod a lábad 400 méter magasan, és bámészkodsz tíz percig 20-30 euróért. Hol, hogy. De erre a hol hogyra majd még visszatérek. Nézed a tengert, a környező szigeteket, Bračot, Hvart, Korčulát, a Pelješac- félszigetet vagy az égbe nyúló hegyeket. A lányoknak mondom, ők repülhetnek, de én a földön maradok. Kell idelenn egy biztos pont!

Körülbelül egy szinten vagyok egy ilyen lebegővel, amikor kifordulok a tengerparti útra. Megállhatnék, és ugyanazt látnám, mint ő odafentről. Ingyen. De folytatjuk utunk, alig várom, hogy Makarskára érjünk.

Az út alatt lent egy falu, majd még egy. Hófehér házak vörös tetőkkel, körülöttük zöld fenyőerdő. Eljátszok a gondolattal, piros, fehér, zöld. De nem, itt minden csak piros és fehér és kockás. Még a fürdőnadrágok is.

Az énekeskabócák hangja kíséri utunkat. Örülök a kabócáknak, szeretem hangjukat, nélkülük nem is tenger a tenger. És a fenyők, a fenyőillat nélkül sem az.

Baška Voda, majd még egy kisebb falu következik. Az út kiváló, a forgalom gyér. Itt, ezen az adriai sztrádán, amely a valamikori Jugoszlávia egyik büszkesége volt, ma már csak azok közlekednek, akik rövid távon futnak. Aki Splitből Dubrovnikba siet, kissé feljebb a Biokovo túloldalán, az autópályán roboghat járgányával óránként 130 kilométeres sebességgel. Horvátországban legfeljebb csak ilyen gyorsan szabad közlekedni autóval.

Makarska előtt sűrűsödik a forgalom, de mi már a bejáratnál letérünk a főútról, és a főutcáról is. Még egy sarok jobbra és a Maslinarska utcában vagyunk, a 13-as szám, Drašković háza előtt. Ide irányított minket Németh András, a zentai Domus Utazási Iroda tulajdonosa, és ide vezetett minket az okos telefonom is, amelybe Árpád kollégám beépítette a Here-t, azaz a „herét”, ahogy mi egymás között nevezzük.

A Here elvezetett minket a célig!

Kilenc napig itt fogunk táborozni, és itt, a közelben, a Ribar nevű vendéglőben reggelizünk és vacsorázunk. A távolságot a vendéglőig már lemértem, százötven lépés. A helybeli Peca Tours tulajdonosa utasítja a kúlai Titel Prevoz fiatal munkatársát – később tudom meg, hogy ő Mihajlo, a kúlai cég  tulajdonosának fia –, hogy a mi kedves autónkat az udvarba, egy fenyőfa alá, egy kapu mögé parkoltassa le velem.

– Ott jó lesz. Itt a kapukulcs is. Bármikor, bárhova elmehetnek – mondja Predrag – Peca Anđelković, aki nemcsak turizmussal foglalkozik, hanem többek között a horvátországi Szerb Nemzeti Tanács alelnöke, és jórészt neki köszönhető, hogy a véres háború után Szerbia és Horvátország, de különösen a Split megye, de még inkább Makarska polgárai között mára már teljesen rendeződtek a viszonyok.

Kissé zsörtölődök, hogy miért nem állhatna a kocsi a házunk előtt, miért kell elzárva tartanom, ugyanis bármikor kellhet, és akkor bíbelődnöm kell a kapuval, de Peca huncut mosolyával jegyzi meg.

– Ott jobb lesz nektek.

Később megtudtam, hogy miért. Így nem kell parkolási díjat fizetnem, ami errefelé nem kevés pénz. Egy óra 7–10 kúna, a napi parkolási díj pedig 20–40 kúna. A tökéletes hely mégsem bizonyult teljesen annak, ugyanis egy-két nap múlva az autó színe nem látszott ki a fenyő levéltűi alól, mindenhol ragadt a gyantától, és a galambok sem kímélték meg. Sebaj, otthon majd lemossuk.

Felpakolunk az emeleti szobánkba.

Minden tiszta, minden ragyog. A közös folyosón egy teakonyha, mosogatóval tűzhellyel, a szekrényekben mindenféle edény, tányér, csésze, pohár, a fiókokban kések, villák, kanalak, egyszóval minden, ami egy konyhában kell.

A tágas szobában három ágy, két éjjeliszekrény, egy hatalmas szekrény. Hűtőszekrény. Felette tévé. A mellette levő ajtó a fürdőszobára nyílik, a másik ajtó pedig a tengerre néző teraszra. Kiváló, első osztály, állapítjuk meg mindhárman.

Amikor az ember egy idegen helyre, országba érkezik (számomra sem az ország, sem a hely nem idegen, az országban is, de ebben a városban is már megfordultam néhányszor), először is arról igyekszik tájékozódni, hogy hol a bolt, a váltóiroda. Ezt mi is gyorsan megtudjuk, és azt is, hogy 1 euróért több mint 7 kúnát kapunk.

– De a strandon csak akkor váltsanak, ha nagyon muszáj, meg csak keveset – ezt Mihajlo tanácsolja –, bent a városban többet kapnak érte.

A strandon az árfolyam 1:7,2-höz, a belvárosban pedig 1:7,4-hez. Száz eurón 20 kúnával többet kapok a belvárosi váltóirodákban. Mit lehet 20 kúnán nyerni, vagy veszíteni? Ennyibe kerül 2–2,5 kilogram paradicsom (hol hogy – mondtam már, hogy erre a „hol hogy”-ra még visszatérek), vagy 2–4 gombóc fagylalt, vagy 3 deciliter olívaolaj, vagy 1 liter bor, persze csak a háznál árult, de ennyibe kerül mondjuk öt liter tartós tej az olcsóbb fajtából és a bevásárlóközpontok akcióin. Nem sorolom tovább, csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy a pénzzel itt nagyon óvatosan kell bánni, különben igen gyorsan elfogy.

A kilenc nap vacsorával kezdődik. A Ribar vendéglő csak a miénk, a Peca vendégeié. Itt csak enni lehet, reggelenként svéd asztalt terítenek, vacsorára pedig három étel közül lehet választani. Minden vacsoránál közlik a vendégekkel, hogy másnap mi lesz a menü.

Pizza mindig van.

Sándor szakács szabadkai. A mi szánk íze szerint főz, méghozzá kiválóan. És az adagok is bőségesek. Reggelire a zabpehelytől a sült szalonnáig, a teától a gyümölcsös joghurtig bármi korlátlan mennyiségben áll a terítéken. És ami mindig, az a gyümölcs saláta. Annak, aki a Ribarban étkezik, nem kell a drága piacon gyümölcsöt vennie.

A tengert kedvelő olvasó most biztosan feltenné a kérdést: és hal? Halat sütnek-e?

Igen, vacsorára hal is volt a menün. Persze, nem brancin, sem tintahal, de tengeri hal. Kiválóan elkészítve.

A vacsora után egy sétát teszünk a tengerig. A strand alig száz méterre van tőlünk, de csak az a pontja, ahova legyalogolunk szállásunktól. Innen jobbra és balra összesen négy kilométer áll rendelkezésünkre. Szabadon választhatunk a napos, zajos, csendes, fenyőfákkal árnyékolt, kavicsos, sziklás strandok közül.

Még elsétálunk a városba, befordulunk a piacra, közben ránk esteledik, a kikötő hajói már fényben úsznak, lányom a bazár felé húz, Csillával követjük. Ott megcsodáljuk a világító talpú cipőket, és a többi turistabolondító szuvenírt, majd hazaballagunk.

Mielőtt elaludnék, hálálkodok, milyen bölcs voltam, hogy első sétánkra nem vittem magammal pénzt.

Olvassa el a riportsorozat előző részét és a következő fejezetét is!

(A riportsorozatunkhoz tartozó adriai képgalériát ezen a linken tekinthetik meg.)