Brač tele van csodákkal és meglepetésekkel.
Dol, itt laknak a Viverek (Dávid Csilla felvétele)
Dolban sétálunk. Ez a falu mintegy két kilométerre van a tengertől. Valamikor réges-régen, amikor még a kalózok csatangoltak errefelé, nem a tengerpartra építették az emberek a falvaikat, városaikat. A már említett Dol mellett sorolhatom a sziget legrégibb települését: Škripet, de Ložišćét, Dračevicot, Donji és Gornji Humacot, de említhetem Smrkát, Kruškát, Obršjét, Bobovišćét, Podhumét. És ne felejtsem el azt a helyet, ahol a templomtető palakövei közül száz évvel ezelőtt kinőtt egy fenyő, és ma is zöldell, Nerežišćát, a sziget „fővárosát”.
És a szerzetesek sem a tenger partjára építették a kőhegy mellé rejtett neves kolostorukat, Blacát, hanem három kilométerre tőle.
Dol egy csodálatos hely. Alig van vagy száz lakosa, és mintha ennek a száz lakosnak az összes férfinépe egy helyen volna, egy kőház emeleti szobájából ugyanis kihallik az énekük. Dalmát dalokat zengenek, egyesek tisztán, mások kissé fals hangon. Délelőtt van, kétlem, hogy borgőzös társaság volna odafenn, de Bračon minden csoda elképzelhető. Lehet, hogy még tegnapról maradtak ott, vagy még korábbról, de az is lehet, hogy a helyi énekkar gyakorol valamelyik közelgő fellépésre.
A falu egy völgyben fekszik, amelynek mindkét oldala kisebb-nagyobb bemélyedésekkel, barlangokkal van átszőve. A bejáratnál levő tábláról olvasom, hogy van belőlük vagy harminc, ezért ezt a települést brači Betlehemnek is nevezik. A múlt század elején ezekben a barlangokban még éltek emberek. A barlangban lakást alakítottak ki, elébe pedig kőből istállót építettek. Télen a jószágok melegítették a barlangok lakóit is.
Két ember üldögél egy udvarban. Idősek. Mögöttük óriási tűzifarakás. Összevágva, sorjába rakva, úgy, ahogyan kell.
Kell ez a sok fa még Dalmáciában is (Dávid Csilla felvétele)
– Minek ide ennyi fa – kérdezem tőlük –, hiszen itt mindig meleg van? Vagy a fát inkább a húsok, halak sütésére készítették be? Ahhoz viszont túl sok – teszem hozzá, annak ellenére, hogy ebben a kicsi faluban két vendéglő is üzemel. A halak sütéséhez pedig parázs kell...
– Dehogy arra. A télre – válaszolja egyikük. – A telek itt is hidegek tudnak lenni, meg aztán tavaly egyméteres hó esett, és egy hónapon át megmaradt. Olyan hideg volt, hogy nem olvadt el. Én nem emlékszem ilyen időjárásra, az öregek mesélik, hogy valamikor száz évvel ezelőtt már átéltek egy hasonló telet. Úgy gondoltuk, nem árt, ha itt áll a fa.
– És mi van a Viverekkel? – teszem fel az újabb kérdést. Egy tábláról ugyanis azt olvasom (mellesleg Dol, de egész Brač ismeretterjesztő táblákkal van teletűzdelve, bedekert ide nem kell hozni), hogy a Viver mitikus lény, aki csak itt él, éjjelente leereszkedik a hegyekből, bebújik a barlangokba és onnan figyeli a falut. Közben huhog.
Mosolyognak.
– Nincsen itt semmilyen Viver. A rossz gyerekek ijesztgetésére, na meg újabban a turisták bolondítására találták ki. Bőregerek vannak, galambok és baglyok. Vivert mi még nem láttunk.
De én sem láttam még olyan dalmát templomot, amelynek a bejáratához akácfasor vezet. Ez a lenti templom a tizenkilencedik században épült, de a falunak van még egy temploma, a település másik végében, a hegyen, egy ősrégi eperfa felett, az sokkal régebbi ennél. Oda is felkapaszkodunk. A sziget legöregebb harangjával büszkélkedhet, a 14. században készítette Mihály mester (a harangon ez áll: MAGISTER MICHAEL ME FECIT).
Andrea megfogja a kötelet, és már-már meg is húzza, amikor rászólok. Pedig én is szerettem volna hallani a több mint hatszáz éves harang hangját. De inkább ne bántsuk, nehogy felriasszuk a Vivereket.
Dolról még sokat lehetne írni, de majd teszem azt egyszer, miután a kinézett, elhagyatott kőházacskát megveszem, rendbe teszem, beköltözöm...
Persze mindezek ábrándok. De szépek.
A homokos strand kiváló a gyerekeknek (Dávid Csilla felvétele)
És szép az a homokos strand is, amely Dol alatt, a tengerparton Postira közelében van, Lovrečina öbölben. Kissé meredek ugyan az út a strandig, első nekifutásra nem is merek leereszkedni kedves Fiatunkkal, fenn hagyom, de amikor látom, hogy már sok kocsi áll lent, később én is felmegyek érte. Egyébként itt is parkolási díjat kell fizetni, 20 kunát egy napra, de ez nem meglepő. A parkoló magánterület, és a mellette levő füves (ilyen sincs mindenhol a tenger partján) is, de már a strand és a tenger nem. Valódi homokos strand, elsősorban kisgyerekes szülőknek való, a víz sekély, labdázni lehet, úszni tanulni, bukfencezni a vízen. És a víz felett lebegni, járni.
Az öbölben lehorgonyzott hajók között egyszer csak megjelenik egy kisebb motorcsónak. Ketten ülnek benne. Egyikük kiszáll, majd a csónak motorja felharsog, a vízben levő ember pedig a víz fölé emelkedik. Deszkán, két vízoszlopon egyensúlyoz, a motorcsónak pedig körbe halad vele az öbölben.
Bračon már az ember is tud a víz felett járni (Dávid Csilla felvétele)
A vízen járó ember ugyanis egy vastag csővel van összekötve a csónakkal, amelyen át nagy nyomás révén az ember alatt levő vízoszlopok működnek. Csoda! Talán James Bond-filmekben láttam ilyet, meg képes Bibliában, csak ott nem volt se csónak, se vízoszlop. Csupán Ő.
Itt, ebben az öbölben van egy ötödik századbeli bencés kolostor maradványa, és egy hosszú völgy, amely gazdagon termett akkor is, és most is. Mert itt nemcsak a turistákból élnek meg az emberek, hanem a föld terméséből is. Minden arra érdemes négyzetmétert gondosan megművelnek, terem itt a kukoricától kezdve a paradicsomig minden, az olajbogyóról, fügéről nem is beszélve.
Napi kirándulásunk után a sutivani Fülöp Ház hatalmas erkélyén ülünk. Csilla tölti a laptopra a fotókat, jómagam kávét szürcsölgetve tanulmányozom a brači térképet, amelyet Fülöp Mihálytól kaptam.
– Ha legközelebb jövünk erre a szigetre – mondom Csillának –, kerékpárokat is hozunk magunkkal. Igaz, Fülöptől is bérelhetünk (de nemcsak azt, hanem motorkerékpárt, motorcsónakot, autót is), de sajátunkra akkor pattanhatunk fel, amikor kedvünk tartja. Bračot járva ugyanis felfigyeltem arra, hogy nagyon sok a kerékpáros. Még olyan utakon is, amelyekre sem motorkerékpárral, sem autóval kevés ember bátorkodik. A térkép szerint öt kerékpárút van, a déli és a nyugati a legnagyobb, majd a keleti és a két északi. Harmincegytől ötvennyolc kilométeresek, egyiken csak 350 méter magasra kell kapaszkodni, a másikon 470-re, a legmagasabbon pedig 779-re. Ez utóbbi a Vidova gora. Persze, vannak emelkedők is, a leghosszabb az egyik északi úton, összesen több mint 1600 méter. De ugyanitt csaknem ugyanekkora a lejtő is!
Ez a ház, mellette az istálló biztosan eladó (Dávid Csilla felvétele)
Csilla támogatja az ötletet, de különösebben nem lelkendezik az ötven kilométer hosszú útért és a másfél kilométeres kapaszkodókért. Bevallom, én sem, de azért jól jönne egy-egy kerékpár, ha másért nem, azért, hogy Sutivanból Mircán át átkarikázzunk Supetarig. Csupán öt kilométert. Gyalog sem sok, de kétkerekű járgánnyal kiváló lehet.
De most nem gyalogolunk, csak ha muszáj, és kerékpározni sem fogunk. Kedves kocsinkra vagyunk utalva. Nézem is a holnapi menetirányt. Fülöp Mihálytól kaptam egy fülest.
– Menjetek el Milnára, nagyon szép város, de onnan mondjuk az Osibava öbölbe, ahol kristálytiszta a víz, de elmehettek Smrkáig is, ott még delfineket is láthattok.
A térképen bejegyzem az útirányt és közlöm Csillával, hogy holnap Brač délnyugati partját járjuk be.
Olvassa el a riportsorozat előző részét is!
(A riportsorozatunkhoz tartozó adriai képgalériát ezen a linken tekinthetik meg.)
