Augusztus közepén két hetet töltöttek Zentán a székesfehérvári röplabdások. Az első héten Fésüs Irén női NB II.-es csapata készült a következő idényre, a másodikon pedig Horváth Virág, a város szülöttje, valamint a magyarországi klub elnöke, Nagy Róbert edzett két fiúcsoporttal. Ittlétükkor főként a Fésüs Röplabda-akadémia névadóját faggattuk, akinek nem titkolt vágya, hogy a női szakágat a legrangosabb bajnokságig vezesse.
A Zentán edzőtáborozó NB II.-es női csapat (a szerző felvétele)
Induljunk fordított sorrendben. Hogyan esett a választás pont Zentára és a Zentai Sportcsarnokra?
– Korábban a korosztályos válogatottak jártak itt, valójában tőlük származnak az ötletek, mert rendkívül jó tapasztalatokkal tértek haza. Remek a csarnok, közel van az atlétikapálya, az uszodák, szóval minden, ami szükséges egy jó edzőtáborhoz. Ráadásul nem kell messzire utazni Magyarországról sem, mindenki magyarul beszél, szinte mintha hazajönnénk. Nem utolsósorban meg kell említeni Horváth Virág nénit is, aki zentai származása révén sokat segített a partnerség létrehozásában.
Hogyan épül fel egy átlagos nap ilyenkor? Minden a tréningekről szól, vagy azért jut egy kis idő a lazításra?
– A hét elejét az atlétikapályán kezdtük, aztán a sportcsarnokban a labdás gyakorlatokkal foglalkoztunk. Szerencsére az időjárás kedvezett nekünk, így az uszodákat is használhattuk, ezeknek az edzéseknek főleg csapatépítő jellegük van. Nem is baj, hogyha úszunk egy kicsit, mert a lányok elfáradnak, izomlázuk van, ezért a vízben lazíthatnak kicsit. Egyébként így vannak kalibrálva, tudják, hogy ez az időszak a felkészülésről szól. Se tévé, se mobil.
Ebben a városi közegben hozzászoktunk, hogy a legjobb eredményeket gyakran tinédzserkorú lányok és fiúk érik el, a székesfehérvári női röplabdacsapat magját pedig épp a saját tanítványai alkotják, akik szintén 15–18 évesek. Ha jól tudom, nem is olyan hosszú távú cél, hogy az NB I.-ben versenyezzenek.
– Igen, de valójában nincs különösebb titkunk. Edzünk. Rend, fegyelem, pedantéria. Csak ebből alakulhat ki minőségi munka. Az, hogy bejövünk a terembe, eltöltünk itt egy, két vagy éppen három órát, de közben lazsálunk, sehova sem vezet. Ezt kell megtanítani az utánpótlásban, ezt kell átadni a következő generációnak. Amikor mások kérdezik, hogy mégis hogyan érjük el ezeket az eredményeket, csak annyit mondok, jöjjenek el megnézni egy edzést. Amit mások hússzor gyakoroltatnak, azt mi tízszer annyiszor megcsináljuk, egészen addig, amíg nem megy tökéletesen.
Mennyire próbálja a saját képére alakítani a csapatát?
– Az ember személyisége tükröződik a tanítványain. Nálam mindegy, hogyan épül fel egy akció, de a vége mindig támadás kell, hogy legyen. Ha kicsi, ha nagy, ha erős, ha csak egy trükkös támadás is, de odáig valahogy el kell jutnunk. Az életben is ilyen a természetem, de nem vagyok berögződve a röplabdára, rengeteg gyakorlatot lesek el más sportágakból is. Annak idején Mocsai Lajos edzéseit figyeltem, a férjem pedig labdarúgóedző, tőle is „elcsentem” egy-két dolgot.
Megélte azt is, hogy akadémiát neveztek el önről, ahol jelenleg több mint száz gyerekkel foglalkoznak. Hamarosan viszont nyugdíjba vonul, legalábbis kellene. El tud majd szakadni ettől a közegtől?
– A koromra való tekintet nélkül mondom, hogy nem érzem azt, hogy olyan idős lennék. Rendszeresen edzek, jó erőben vagyok, és egyébként is úgy vélem, hogy ép testben ép lélek. Ebben az évben például sokkal többet fogok dolgozni, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Nem hiszem, hogy el tudok majd szakadni a röplabdától, hacsak erővel el nem tesznek onnan, de akkor meg majd a táblát hajtom a pálya szélén. Mindig azt mondtam a gyerekeknek, hogy az a legszebb halál, hogy a kispadon ülök egy győztes meccs után, és befejeztem. De! Egy röplabdát küldjenek utánam.
