A hétvégén minden a népzenéről és a néptáncról szólt a Magyarkanizsa községbeli kis faluban, ahol mindig történik valami.
Délvidéki és külföldi népzenészek töltöttek együtt egy hétvégét (Gergely Árpád felvétele)
Most épp párhuzamosan két nagy esemény is zajlott: a Dúrmoló népzenei tábor, valamint a Vajdasági Népzenész-találkozó. A település szívében lévő kollégiumban és a hozzá tartozó kis épületegyüttesekben gyerekek népesítették be a helyiségeket, míg a központba vezető főút melletti házban, a Páncél Panzióban népzenészek találkoztak és cseréltek tapasztalatot, valamint zenéltek csak úgy, örömből. A tizennyolc muzsikus péntektől vasárnapig tartózkodott Tóthfaluban, ahol szakmai tanácskozások mellett gyakorlati tanácsokat is kaphattak egymástól, de azért összeverődtek mindennap legalább negyvenen. Nemcsak délvidéki, hanem távolabbról érkező vendégek is Tóthfaluban landoltak, így például a népzenei berkekben igencsak ismert Halmos Attila és Árendás Péter is ott voltak Magyarországról. Juhász Gáborral a népzene és a tóthfalui tábor kapcsán beszélgettünk.
– A Vajdasági Népzenész-találkozó ilyenkor télen hagyományosan az év első hétvégéjén van minden évben. Ezt azt időszakot azért választottuk, mert a karácsonyi és újévi ünnepkör után nekünk is több időnk marad arra, hogy együtt legyünk, hogy megbeszéljük azokat a dolgokat, amelyek az év folyamán történtek különféle rendezvények, fesztiválok alkalmával. Azt is ilyenkor tudjuk megvitatni, hogy ki milyen helyi gyűjtéseket végzett el, ugyanis nagyon fontos az is, hogy a mostani fiatalok magukénak érezzék, hogy a saját hagyományaikkal is foglalkozzanak.
Pénteken az oromhegyesi Zsoldos Rudolf és Pető Sándor a Tisza menti népzenéről beszélgetett.
– A hagyományőrző, adatközlő zenészeket meg kell becsülnünk, nagy értéket jelentenek, akiket talán mellőztünk korábban, mert a lakodalmas zenekarokban muzsikáltak, és kicsit eltűntek a népzenei berkekből, de az utóbbi években ez, hála istennek, megfordult. Őket is megkérdezzük, hogy régebben hogy volt a lakodalmas hagyomány, milyen zenekarok muzsikáltak, és pozitív tapasztalat, hogy ez iránt a fiatalok egyre jobban érdeklődnek. Meglátják a saját hagyományaikat benne, amit én már korábban is hangsúlyoztam: nem biztos, hogy nekünk a Kárpát-medencei, erdélyi hagyományokba kell belemélyednünk, hanem abba, ami itt van, ami a mi dédapáink hagyatéka.
Van nekünk igazi népzenei hagyatékunk?
– Persze, sőt! Különleges és nagyon sokszínű, hiszen a több régióból betelepítettek hozták magukkal a saját népzenei hagyatékukat, és ez egy olvasztótégelybe került. Nagyon szépen látszik az is, hogy melyik milyen tájról, milyen rendszerből való dal, és ezt ha valaki komolyabban műveli, és egyre többen művelik, akkor azt lehet mondani, hogy jelentős népzenei hagyománya van a vajdasági magyarságnak, amire büszkének kell lennünk, és ezt mindenfelé meg kell mutatnunk.
Ennek értelmében értékmentő és adatbegyűjtő célja is van ennek a találkozónak?
– Mindenki begyűjti a saját kis régiójából, aztán az ilyen helyeken elmeséljük. Mindenki tart egy rövid előadást a saját gyűjtéseiből, azokról az emberekről, akikkel beszélgetett, azokról a dallamokról, amelyeket összegyűjtött, és ennek alapján össze is tudjuk hasonlítani, hogy milyen egyezést mutat, ezt meg is vitatjuk, ebben rejlik a dolog szépsége. Ez az a hétvége, amikor saját körben el tudunk mélyülni ezekben a dolgokban, és az együtt muzsikálás még fokozza az élményt.
A péntek a tamburásoknak kedvezett, a szombat meg a vonósoknak, mégis együtt tudtak lélegezni.
– Akik a népzenével foglalkoznak, nyitottak. A tamburások is ugyanúgy ismerik az egész Kárpát-medence zenéjét, akár a vonósok.
Fel kell-e éleszteni a vajdasági népzenét, vagy csak életben kell tartani?
– Folyamatosan működik, él, és egyre tömegesebb. Egyre többen, fiatalok is hangszert ragadnak. Nagyon sokan tamburáznak mostanában, örömteli számomra ez. A kétezres évek elején szinte mi voltunk az egyedüliek, akik a fiatal zenészgeneráció közül a tamburát magukévá tették, majd jött az utánpótlás, a Fokos, a Pendergő, de vannak más ügyes zenészek is, akik nagyon jól tamburáznak. A régi tamburás közösségekben, mint például Csantavéren, Bácsfeketehegyen, Péterrévén, ahol évtizedekig tekintélyes tamburáshagyomány volt, aztán kicsit alábbhagyott, most megint úgy látom, újjáéled a hagyomány. Azt is ki kell emelni, hogy a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet különféle képzésein bevonják a fiatalokat, és a legkisebbek is bele tudnak nőni ebbe a társadalomba, együtt tudnak a nagyobb zenészekkel muzsikálni, testközelből terelgethetjük és segíthetjük egymást, hiszen ez mindenkinek fejlődési lehetőség. A tapasztaltabbaknak másfajta rálátás, a fiataloknak pedig élmény, hogy az idősebbekkel együtt muzsikálhatnak.
Merre tartunk? Csak a múltat visszük tovább, vagy érezhető fejlődés is?
– A fejlődés folyamatos. Ha hagyományőrzésről beszélünk, egyértelmű, hogy nem akarunk új dolgokat kitalálni, hanem szeretnénk még részletesebben megismerni a hagyományokat, azokat az adatközlőket, akik itt vannak, őket kell minél nagyobb körben felkutatni, aztán különféle kiadványok jelentek meg a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet kiadásában, ami szintén ennek a hozadéka. A találkozó mottója, hogy legyünk együtt, beszélgessünk, határozzunk meg irányvonalakat, amelyek fontosak, mindenki mondja el, hogy épp hol tart, milyen kiadványokon, milyen gyűjtéseken dolgozik, és ezt valamilyen módon próbáljuk egy irányba terelni.
Tóthfalu egész különleges hangulattal bír. Mindig történik valami, ám a környezet visszarepít a nyugalomba. Miért épp ezt választották most első alkalommal?
– A Dúrmoló népzenei tábort már másodszor tartják itt, és úgy gondoltuk, ha már a fiatalok itt vannak, legyünk egy helyen, átfedést is képezünk így. Én magam is itt kerültem életemben először kapcsolatba a népzenével.
A Nemzeti Kulturális Alap, a Halmos Béla Program és a Bethlen Gábor Zrt., a Szekeres László Alapítvány által támogatott népzenész-találkozó küldetés is volt azoknak, akik annak idején épp Tóthfaluban kerültek kapcsolatba a népzenével, és tovább is örökítik azt, úgy tűnik, sikerrel.
