Szinte nem múlik el esemény már évek óta anélkül Magyarkanizsán, hogy Puskás Karcsi bácsi jellegzetes mozgásával ne lenne jelen, hogy megörökítse a sorsdöntő, de akár a lényegtelennek látszó pillanatokat is. Nem a megkomponáltságra törekszik, hanem teljes valójában kívánja fényképezőgépének lencséjén át megmutatni az embereket, tájat, ünnepségeket, vagy éppen a ritka pillanatokat. Gyakran élcelődésre is alkalmat ad ez, mivel nem feltétlenül arra törekszik, hogy a felismerhetetlenségig retusált fotókat lássuk vissza akár önmagunkról is, hanem azt, ahogy az adott pillanatban épp kinéztünk. Szűkebb környezete már tudja a mondást, amit nem mulaszt el megjegyezni, ha elégedetlenek vagyunk a képpel, hogy ő bizony hozott anyagból dolgozik. Legutóbbi képkiállítása alkalmával a város krónikásának titulálták és nem is járnak messze az igazságtól, ugyanis több évre visszamenően őrzi a kordokumentumnak beillő jeles eseményekről, emberekről, Magyarkanizsa községről a fotókat. Bajban lennénk, ha meg kellene számolni azokat.
Honnan eredeztethető a fényképezés szeretete?
– Még valamikor középiskolás koromban kezdődött, amikor már lényegében a barátaimnak volt fényképezőgépe, amit én is néha-néha kézbe vettem, és az volt az elhatározásom, hogy ha majd dolgozom és lesz rá lehetőségem, veszek egy fényképezőgépet. Így is történt. Akkor már nős voltam, a gyerekeim is megszülettek. Belgrádban egy Jasika gépet vettem és azzal kezdtem a családi eseményeket megörökíteni és egyéb érdeklődésemet is bevettem a repertoárba. Az építkezéseket is fényképeztem, építész lévén.
Évtizedek teltek el azóta, és mára már mint a város krónikását tartják számon.
– 2001-ben egy szívroham után minden megerőltető fizikai tevékenységről le kellett mondanom, akkor nem maradt más megoldás, hallgattam a családomra, akik javasolták, hogy újból kezdjek el fényképezni. Akkor megvettem az első digitális fényképezőgépet, számítógépet, és akkor elkezdtem fényképezgetni. Úgy szokás mondani, hogy evés közben jön meg az étvágy, úgy jött meg nekem az az ötlet, hogy minden kanizsai eseményt, kulturálisat, politikait, de városképeket is fotózzak, különösen a Tiszát, és azokról csináljak külön albumokat. Mondhatom, hogy a tizennyolc év alatt körülbelül ötszázezres képállomány gyűlt össze.
Nemcsak a jelenben él és a jövőnek dolgozik, hanem vissza is kacsintgat a régmúltba. Most valami egészen rendhagyóra készül. Mire is?
– Mivel nyugdíjas építészmérnök vagyok, régóta dédelgetett álmom volt, hogy a kubikosságról, a téglavetőkről és a falverőkről szeretnék egy gyűjteményt összeállítani.
Puskás Károly
Miért éppen róluk?
– Az én személyes véleményem szerint ez a három hivatás, vagy foglalkozás, mondjuk úgy, a történelemben az egyik legrégibb szakmák közé tartoznak. Régebben az emberiség három dologgal foglalkozott. Az első volt a mezőgazdaság olyan szinten, ahogy lehetett, a másik a kereskedelem és az iparosság. Gyakorlatilag ezzel a három dologgal foglalkoztak legtöbben. Hosszasan lehetne ecsetelni, ha belemélyednénk a szociográfiai és a más gazdasági fejlődések viszonyába, az viszont elvitathatatlan, hogy oda jutottak, hogy az embereknek valahol lakniuk kellett, és az igény egyre nőtt a minőségi lakóépületek építése iránt. Már a középkori várakat is ha csak figyelembe vesszük, téglából készült épületekre bukkanhatunk. Valakik már valami módon akkor is készítettek téglát. Annak megvan a saját fejlődési folyamata, ami hosszadalmas volt.
Évszám szerint melyik az az időszak, amit ez által a gyűjtemény által szeretne bemutatni?
– Ez a gyűjtemény az 1900-as évek elejétől kívánja bemutatni a kubikosságot, a vályogvetést és a falverést. Én 1942-ben születtem, és tisztán emlékszem a gyermekkoromból, hogy akkor még nagyon sokan foglalkoztak ezekkel a tevékenységekkel. Az alföldi vidéken nagyon sok vert falú ház áll még ma is. Erre ráépül egy másik hivatás, a kubikosság. Mint ahogy ismerjük a népdalokból is, a Tisza gyakran áradt, főleg tavasszal. Olyankor a víz elöntötte ezeket a vert falú házakat és lerombolta a falvakat, de a termőföldek is megsínylették. 1846-ban Gróf Széchenyi István indítványozta a Tisza és mellékfolyóinak szabályozását, ami lényegében biztosította volna azt a lehetőséget, hogy megmentsék a falvakat, valamint megmentsék azokat a területeket, amiket a Tisza áradáskor elöntött. Egyedüli haszonként említhető, hogy a halmennyiség viszont megnövekedett. Ahogy a régi öregek mondták, csak megmerítették a vödröt a Tiszában és már tele is lett hallal. Amikor elkezdték szabályozni, a Tisza hosszát nagyjából hatszáz kilométerrel lerövidítették, átvágták a kanyarulatukat, és megközelítőleg 130–140 kilométer Tisza-medret építettek.
A képek begyűjtése alkalmával milyen érdekességekre bukkant?
– Számomra minden kép kedves, de egyet külön kiemelnék, ami bizonyítja, hogy a kubikosságból a nők is kivették a részüket. Ők oly módon, hogy kísérték a férfiakat, varrták a ruháikat, gondoskodtak róluk. A kubikosok az első fagyok beálltáig dolgoztak a védőgátaknál. A kubikosságnál meg kell jegyezni, hogy kétfajta volt, amit Szőke Anna feldolgozásából tudhatunk. A kishegyesi kubikosok talicska nélkül dolgoztak, míg a nagy munkáknál, mint védőgátak építése, ott már szükség volt talicskára, kordéra és egyéb eszközökre, hogy a munkát el tudják végezni. Aztán az 1800-as évek végén, az 1900-as évek elején, mikor elkezdődött a vasúthálózat építése, körülbelül 22 ezer kilométer vasúthálózat épült a történelmi Magyarországon, ahhoz meg kellett csinálni a sínpályák töltését, ami szintén nagyon nagy munka volt, és oda rengeteg kézi erőre volt szükség. Sokan a történészek közül vannak, akik a Tisza árvízvédelmi gátjainak munkálatait és a rengeteg vasúthálózati töltés kiépítését az egyiptomi piramisok építésével hasonlították össze, ugyanis olyan nagy terjedelmű munkák voltak ezek, mint a piramisok építése. Őszintén bevallva nagyon sok ezer család, szegény család ebből élt meg. Kevés volt a szántóföld, és akik napszámba mentek, nem tudtak annyit keresni, hogy tudják biztosítani a megélhetést belőle. A kubikos se volt agyonfizetve, de adott egyfajta biztonságot az állandó munka. Voltak bandagazdák, akinek voltak csoportjai, vagy egy vagy több, attól függően, hogy hogy sikerült munkát szerezni, és oda ő válogatta meg azokat az embereket, akikkel együtt akart dolgozni, dolgoztatni. Nagyon szigorú munkafegyelem volt, ott dolgozni kellett, nem lehetett sűrűn megállni cigarettázni, pihengetni.
Mi a feleségemmel 1966-tól 1968-ig Temerinben, szülőhelyemen dolgoztunk, akkor még Temerinben az üzletek szombaton egész nap nyitva voltak, míg hétfőn zárva tartottak. Ez azért volt így, mert ott több mint ezer ember dolgozott, szombaton jöttek haza, hozták a pénzt, az asszonyok bevásároltak, hétfőn pedig mentek vissza a kubikosok, akkor a kereskedőknek nem volt mit csinálni. A kubikosságról lehetne hosszan beszélni, de azt is meg kell jegyezni, hogy délvidéki kubikosság feldolgozott irodalmáról nem is sokat találhatunk, de Magyarországon már sokan feldolgozták a kubikos életet, kezdve a felszereléstől a vándorláson át a fegyelmen keresztül egészen addig, hogy mi volt a táplálékuk, hogyan főztek. Érdekes dolog, hogy az első világháborúba való toborzás alkalmával a kubikosokat olyan egységekbe sorolták be, akik a lövészárkok építésére voltak elrendelve, hiszen ezek az emberek kiváló fizikummal is rendelkeztek munkájukból adódóan. Amikor kivándoroltak közülük sokan Amerikába, ott is a fizikai képességeik csodájára jártak. Tiszteletet érdemlő szakma mindhárom. A vályogvetők, a falverők és a kubikosok is kivívták a maguk helyét a történelemben és az építészetben.
A vályogvetés a falvak szélén történt. Ott készítették el és szárították, majd úgynevezett mezei kemencékbe égették ki a vályogtéglákat. Emlékszem, gyermekkoromban még én is láttam ilyet Temerinben. Ezzel kimondottan vállalkozói szinten foglalkoztak emberek, akik tartottak vályogverőket, akik nekik készítették a vályogtéglákat. De olyan is előfordult, hogy családok is összefogtak, a kert végébe gödröt ástak, a rokonság kalákában elkészítette az épülő házhoz szükséges vályogot. Ugyanez volt jellemző a falverésre is. Voltak emberek, akik kimondottan, hivatásszerűen ezzel foglalkoztak, de ugyanakkor olyan is előfordult, hogy a családok összefogtak és egymásnak megépítették, felverték a falakat. Szerintem ez a mi történelmünkben egy nagyon lényeges korszak volt és a visszaköszönő képeken ezt szeretném bemutatni.
Eddig mennyi képet sikerült összegyűjteni, mely területekről?
– Egyelőre még lassan érkeznek a képek és azok is kis felbontásban. Temerinből, Kishegyesről, Martonosról vannak fotók eddig, de folyamatosan várom érkezésüket, akinek vannak ebből az időszakból képei, kérem, hogy osszák is meg velem, hogy ez a kiállítás minél nagyobb, átfogóbb jellegű lehessen. Szerencsémre nagy támogatást kapok a Cnesától, Nadrljanski Tornai Erika igazgatónőtől, aki segíti a törekvésemet tudásával és szorgalmával. Ha sikerül sok régi képet begyűjteni, augusztus 20-ára tervezem a kiállítást.
Akinek van ilyen képe Vajdaság területéről bárhonnan, az hová küldheti, ha szeretné közkinccsé tenni?
– Aki szeretne részt venni ebben a kezdeményezésben és rendelkezik régi, kubikosokat, falverőket, vályogvetőket ábrázoló képekkel, és nem esik nehezére elpostázni, megkérem, hogy a nevemre: Puskás Károly, Fő utca 16., 24420 Magyarkanizsa címre borítékban küldjék el, a boríték hátuljára írják a saját nevüket és címüket, és én a képet szkennelés után visszaküldöm. Csupán fel kell menni a padlásra, leporolni a régi dobozokat vagy az albumban őrzött képeket elővenni, amit csak kölcsönkérek, és hiszem azt, hogy az unokáknak is értékmentést végeznének. Meg kellene menteni azt az értéket, mert ha minden sikerül, ebből a későbbiekben egy vándorkiállítást is készítenénk, vagy sose tudni, esetleg nyomtatott formában is napvilágot láthatnának, megőrizvén így az utókornak.
