A költészet olyan hihetetlenül színes és változatos, annyiféle arca, illata, zamata, zengése van, hogy lehetetlenség meghatározni, mi a jó benne, mitől működik, mi által szólítja meg a befogadóját. Persze nemcsak az olvasóhallgató elvárásaitól, lelki alkatától, hanem a pillanatnyi hangulatától is függ, sikerül-e „beszédbe elegyednie” egyegy verssel, így eshet meg, hogy kinek-kinek egy klasszikus, időmértékes vers, egy szusszanásnyi haiku vagy egy szókimondó szabadvers a legmegfelelőbb választás, tőlük kapja meg azt az élményt, amely miatt érdemes kacérkodni a költészettel; aztán egy új nap, új lelkiállapot teljesen más versválasztást eredményezhet. A versekkel, úgy hiszem, a lelkünk gyógyítgatja magát. Ezért kell hagyni, hogy ne az elménk diktálta szándék, hanem a lélek is választhasson verset. S nemcsak ilyenkor, a költészet világnapja környékén, hanem minden egyes napon szakítsunk időt a lírára! Ha szerencsénk van, rátalálunk a számunkra éppen akkor legjobb versre. Ami mellé le lehet kuporodni. Amihez hozzá lehet simulni képzeletben. Amellyel perlekedni lehet. Ami felbőszít, felzaklat. Amely kibillent a komfortzónánkból. Ami a bőrünk alá vájja magát, és elvackol odabenn, a szívünk táján. Aminek szavai vágnak, akár a penge. Amelynek ritmusára lépdelünk. Ami visszaköszön az álmainkban. Amelyet, akár egy kedves játékot, gondolatban kis golyóbissá gyúrva napokig hordozhatjunk magunkkal a kabátzsebben.
