Van valami félelmetes abban, amikor ilyen nagy a Tisza. Mikor mélyen a medrében folyik, olyan szelíd és jámbor, de mikor ötszáz fölötti a vízállás, akkor látszik csak az ereje. Ilyenkor a színe is más, szürke és zavaros, és mindig visz valamit. Gallyakat, szemetet, mindenféle hulladékot hord a hátán, amit mi, emberek szétdobálunk a partján. Ahogy egyre emelkedik a vízszint, úgy nő a folyó iránt az érdeklődés, napról napra több a látogatója, kémlelője. A víz szélén állnak és a vízállást mutató táblát figyelik, egyesek tudják, hogyan kell leolvasni, mások nem, de mindenkinek izgalmas. Főleg olyanok térnek le egy-egy pillantásra, akiknek árterületen van gyümölcsösük, de állandó vízmegfigyelők is vannak. Ők azok, akik az uszadékfát várják és szedik ki a vízből, meg rendezik, takarítják a mólók környékét. Ők olyan vízi emberek, kerülnekfordulnak, a parton vannak, mindenkihez odamennek, aki a vízszintmérőhöz jön, és szóba elegyednek vele. Mert ilyenkor mindenki szívesen beszélget erről a magas vízállásról, arról, hogy vajon meddig jön még, mekkora volt tavaly, mikor volt legutóbb ekkora, mennyinél önti el az üdülőtelepet vagy a gyümölcsösöket, hány napja ment be a strandra, hozott-e valami nagy dolgot. Igazából senki sem ért hozzá, senki sem tudja megfékezni, de jó egy kicsit beszélni róla, oldani a feszültséget.
Hétfőre megtörtént a csoda, apadni kezdett, igaz, csak egy centit, de az már lefelé ment. Még sokáig nagy víz lesz, és egy ideig még érdekes lesz, de egyesek máris nagyot szusszantak, hogy szerencsére az idén is megúszták.
