Nagycsütörtök. Állok egy városi piacon. Kisebb piac ugyan, mint a többi három, de itt is minden kapható. Előveszem a cédulát, mert most már, ebben a korban (a boltokban mindig megkérdezik tőlem, hogy nyugdíjas vagyok-e) mindent cédulára írok. Kell egy egész csirke, kb. 2 kilogrammos. Töltött csirkét sütünk vasárnap. Kell egy kevés sonka, de megelégszem egy csülökkel is. Veszek majd tormát, újhagymát. Tojás van otthon, faluról hozta kollégám. Holnapra, nagypéntekre meg hal. De nem egy egész, hanem csak halászlének való aprólék, egy kis fej, farok, ikra, tej, és nem árt, ha van a csomagban egy-két patkóhalszelet is. Persze ponty. Bezdáni halászlét főzök majd, és gyufaszáltésztával szolgálom fel. A tészta már megvan. Mindent tudok, így bevethetem magam a piaci forgatagba.
Tormát sehol sem találok, csak már reszeltet. Nem szeretem, mert túlságosan beecetezik. Majd megnézem máshol. Csirke azonban van, pont akkora, amekkora kell, a töltelékhez pedig veszek még két májat, mert három kell hozzá. Két kilogramm hús májastól 620 dinár. Elballagok a halasboltig. Kérek egy csomag halászlének valót. Csak fagyasztott van, mondja a boltos. Jó lesz, holnapig kiolvad. Leméri. Egy kilogramm és 200 dekagramm. Hatszázötven dinár, mondja ő. Ámultomban meg sem tudok szólalni. Kissé remegő kézzel kifizetem a kért összeget.
Lógó orral bandukolok hazafelé a kétkilós csirkével és az egykilós halfejjel. A sonkáról zavaromban teljesen megfeledkeztem.
