Széncinege a terasztetőnkön (Gergely József felvétele)
Különleges madár a cinege: amikor a vándorlók tavaszt sejtetve hazatérnek, ők eltűnnek. Pedig jó sorsuk volt a télen. Ha késett a reggelijük, követelődző csipogásuk – hacsak félre nem értettem őket – úgy pattogott ágról ágra, miként maguk is ugrándoztak nyüzsögve a nagy tuja fagyosan zöldellő levelei között, közeledve az élelem felé.
Talán önző módon kötelezőnek hitték a bejáródott humanitást, de hát az ember sem önzetlen, némi hálára számít. Szelídítsük hát meg őket! Amikor megcsörrent a dobozban a napraforgómag – bár Pavlovról aligha hallottak – csorogni kezdtek lefelé az ágakon, és türelmetlenül sürgették távozásomat. Kitartottam: farkasszemet néz az ember a madárral. A fokozatosság elvét követve méternyire léptem hátra, majd újabb lépés, és máris lecsapott a magra a legbátrabb, s vitte megtörni. A társai némelyike követte, mások viszont szárnysuhogás közepette, hirtelen irányt váltva röppentek vissza a nálamnál bizonyosan biztonságosabbnak tűnő lombozatba: óvatosak, félénkek vagy csak nem vakmerők.
Másnap már másfél méterre közelített meg néhány. Gyorsan jött a sikerélmény. Közelebb azután sem jutottam, de legalább meggyőztek, hogy Hamupipőke madarai kiválogatták a lencsét a pernyéből, hiszen a cinegék után is csupán a szemét maradt.
És néhány hete elhagytak. Pedig már azt hittem, hogy mostanra a tenyeremből fognak csipegetni.
