Volt az utcánkban egy kutya, valaki elnevezte Đurónak. Đuro egy kis termetű, hosszú szőrű, fekete színű kóbor eb volt, és éveken át csak a mi környékünkön bóklászott: szerettük, etettük, télen még házikót is kapott. Befogadni nem lehetett, mert szabad szellem volt, és szerencsére a gyepmester sem tudta befogni. Aztán egyszer csak eltűnt. Sokáig abban reménykedtünk, csak csajozni hívta az ösztöne, de valószínűleg a kora vagy egy végzetes baleset vitte el őt.
Szülővárosom utcáin sok a hozzá hasonlóan gazdátlan kutya, és a legtöbb fekete. Valamiért őket csapják ki a leggyakrabban a felelőtlen és lelketlen ebtulajdonosok. Állítólag a menhelyeken is ők (és a fekete cicák) várnak legtovább befogadó családra. A feketekutya-szindrómának nevezett állati diszkrimináció pontos okait nem ismerjük, de szerepet játszhat ebben az a babona, hogy a fekete macska balszerencsét hoz, a fekete kutya pedig a sátán kutyája.
Ahogy az embereket, úgy a kutyákat sem lenne szabad a színük alapján megítélnünk, tudat alatt azonban éppen ezt tesszük. A fekete kutyák nem agresszívabbak világos társaiknál, és pont annyira vágynak egy befogadó otthonra, mint fehér, vörös, barna vagy tarka szőrű társaik.
