Gyerekkoromban minden évben eltöltöttem egy hetet nagyapám húgánál, Újvidéken. Alapvetően szerettem oda járni, mert a zentai srácnak akkor még érdekes volt a nyüzsgő székváros, s az is nagyon tetszett, hogy minden reggelire téli szalámit és kefirt kaptam. Egyvalamiért azonban haragudtam: estefelé, pont alkonyat táján kötelező volt a séta a Duna partján, s ilyenkor halálra zabáltak a szúnyogok. Aranka nem is értette, mit hadonászok folyton, s csak később tudtam meg, hogy a nagynéni cukorbeteg volt, s az ő vérét nem szerették az élősködők.
A hétvégén ilyen hadonászás volt Zentán, de nyilván a Tisza mentén végig, mert rajokban jelentek meg ezek a rusnya állatkák. Nem teljesen meglepő, hiszen a Tisza áradt az utóbbi hetekben, s a visszahúzódó víz helyén keletkezett „mocsarak” paradicsomi körülményeket nyújtottak a szúnyogoknak. Meglepő azonban, hogy mindez áprilisban történik, s az is rendkívüli, hogy derűs napsütésben sem kímélnek bennünket.
Csak úgy zárójelben jegyzem meg, hogy egy hét múlva majális. Ha minden így marad, akkor nem a finom bográcsokról és roston sült húsokról szól majd a kirándulás, hanem a hadonászásról, így kérve kérem az önkormányzatokat: permetezzenek!!!
