A közelmúltban egy napra ellátogattam a városba, ahol egyetemistaéveimet töltöttem. Húsz év után végigjártam azokat az utcákat és helyeket, amelyeken négy éven át nap mint nap megfordultam. Minden annyira megváltozott, mégis ugyanolyannak tűnt, mint egykor. A széles sugárúton megfigyeltem a régi házak és ódon bérpaloták tőszomszédságában magasodó új épületeket, megcsodáltam a színes reklámpannók közt a huszon-egynéhány éves feliratokat, a felújított parkban röpke időre megpihentem egy padon, üdvözlésképp végighúztam a tenyerem néhány öreg fa törzsén, mintha régi önmagam érintését igyekeztem volna kitapintani a fakéreg pórusaiban, vagy csak megbizonyosodni arról, hogy a valóság vesz körül. Elsétáltam az előtt a ház előtt is, amelynek egyik kis szobájában csaknem négy évig éltem egy ágy, egy ósdi szekrény, egy kisasztal és egy magnó társaságában. Húsz éve nem jártam a környéken. Abban sem voltam biztos, felismerem-e. Könnyen ment.
Tartottam az érzéstől, ami majd a szembesüléskor a hatalmába kerít, de meglepetésemre nem éreztem semmi különöset. Egy ház volt csupán, amely semmiben sem tűnik ki a többi közül az utcában, lassú léptekkel elhaladtam előtte, szemem sarkából meglestem, és hátra sem pillantva továbbmentem. A valóságban látott ház aligha változott két évtized alatt, számomra mégis idegennek hatott, bennem teljesen másképp él, emberek, történetek fűződnek hozzá, azok teszik otthonossá emlékezetemben. Bár tudom, hogy a nyomokban megőrzött emlékképeket idővel a képzelet kiszínezi, ragaszkodom emlékeimhez s általuk önmagamhoz. A városhoz hasonlóan húsz év alatt én is teljesen megváltoztam, miközben ugyanaz maradtam, aki voltam, s már csak arra lennék kíváncsi, vajon milyen véleménnyel lenne az egykori egyetemista a túloldalon baktató középkorú férfiról.
