Zsendül a meggy. Mint büszke menyecske zöld pruszlikján a vöröslő gombok, fénylik a termés. Most már biztos, hogy a kertkapun bokrétás kalapjával nemsokára bevonul a nyár. Érzelgős a fény. Ilyenkor reggel még jámbor a kert. Minden fölfelé, szárba igyekszik. Még nem a termés, a kapaszkodás a cél. Zsenge a sokféle zöld. Esőszíne van a palántáknak és a szőlőhajtásoknak. Olyan a kert, mint a csendes fogadalom, mint az elsuttogott ígéret. A fák lombozata, a ribizlibokrok sörénye mindmind csak ígéret. Még semmi sem kész, még semmi sem végleges. Csábító érzés, mellyel szívesen azonosulnánk, de ősz hajunk már más évszakban jár. Jó lenne újra csendes fogadalmat tenni, vagy kedves ígéretet elsuttogni. Jó lenne újrakezdeni, mint ahogy megfejthetetlen titok birtokában a kert teszi minden tavasszal. Talán a Paradicsomnak volt hasonló a titka. De nem a tilalomfa végzetes gyümölcsének, hanem a végtelenség részegítő érzésének, amelyben az ember az isteni szabadság csábítását érezte meg, a bármikor újrakezdhető örökkévalóságot. Mindannyiunkban megmarad a végtelenség érzete iránti vágy, a megmagyarázhatatlan eredendő bűn.
