Kicsinyke pátriánkból nemcsak most, hanem már sok-sok évvel ezelőtt is költöztek el az emberek. Zömmel fiatalok, de voltak köztük középkorúak is. Legtöbbjük gazdagodni akart, persze egyikük sem annyira, hogy gazdagságát és saját testi épségét majd égbe nyúló vaskerítéssel, fekete vérebekkel és sötét szemüveges testőrökkel őrizze, csupán tisztességesen élhessen, nyaralhasson, jó kocsit hajthasson. A távozók közül sokan már vissza is költöztek. Nyugdíjasok lettek, a külföldön kapott nyugdíjukból idehaza kényelmesen megélhetnek, meg aztán az egyre sokasodó ősz hajtincsekkel arányosan a honvágy is nő. Nagyon kevés ismerősöm vágott ki maga mögött minden fát, amikor vette a kalapját. Őket nagyon sajnálom. Ugyanakkor tiszta szívből tudok örülni annak, aki minden alkalmat megragad, hogy tartsa szülőföldjével, a szülőföldön maradt ismerőseivel, barátaival a kapcsolatot.
Tudom, ez ma már roppant egyszerű. Adottak a műszaki lehetőségek. Jómagam nem hiányolom egyiket sem. Valahogy személytelenek, és mintha nem volnának őszinték. Sokkal szimpatikusabb számomra az, ahogyan Schumacher Ottó gimis osztálytársam – nekünk csak egyszerűen Sumi – tartja velünk a kapcsolatot a távoli Hongkongból. Mindennap küld nekünk egy viccet. Nekem is. Számomra ennyi is elég. Tudom, hogy él, és ha egyszer találkozunk, majd jól kibeszélgetjük magunkat. Addig pedig várom a vicceket.
