A kombi sofőrje elszundíthatott, vagy csak a mobilját babrálta, nem tudni, de hirtelen áttért az ellenkező sávba, egyenesen egy égszínkék Honda HR-V-nek tartva. Utóbbit barátom vezette. Csak annyi ideje volt, hogy jobbra rántsa a kormányt, így a kombi oldalba találta. Szerencsére a központi oszlopot kapta telibe, s a légzsákok is megtették a dolgukat, így – noha a kocsi totálkáros lett – barátom sérülés nélkül megúszta.
Az a néhány másodperc, vagy inkább másodperctöredék, hihetetlenül hosszúnak tűnt – mesélte később. „Még arra is volt időm, hogy felmérjem a helyzetet. Fékezni nem volt idő, balra, az ő sávja felé sem volt okos megpróbálni kitérni előle, hisz akkor a mögötte érkező kocsik egyikébe futok bele, ezért jobbra rántva a kormányt próbáltam meg elkerülni az elkerülhetetlent” – összegezte a történteket, azóta is azon ámulva, hogy ez a helyzetelemzés ott és akkor kényelmesen belefért néhány tizedmásodpercbe.
Esete felidézett bennem egy régmúlt motorbalesetet. Az éjszakában száguldó kétkerekűt ifjúkori haverom vezette, amikor ama könyökkanyar folytán hirtelen eltűnt előtte az aszfalt, a paripa pedig felröppent az út szélen megkövesedett sáron és egy enyhén lejtős liget felé zuhant. E 350-es járgány utasa voltam, s számomra is lelassult akkor az idő. Abban a tizedmásodpercnyiben a lehetséges opciókat áttekintve eldöntöttem, úgy van legnagyobb esélyem túlélni a balhét, ha hátrafelé lebukfencezek a motorról. Mivel azonban az inercia előre húzott, ezt – tapasztaltam röptömben – nem könnyű megtenni. Lábamat ütközőként használva lelököm magam a szilvafától – fogant meg, és máris bukfenceztem a fák alatti fűben. A következményeket most nem taglalom, csak annyit, hogy utólag kiderült, valóban szilvafa volt.
Tudni kell, akkor először (és azóta sem) jártam azon a vidéken, emellett éjszaka volt, esélyem sem volt tudni, látni, hogy ott egyáltalán fa van, azt meg pláne nem, hogy milyen fajta.
