Földrengések mindig voltak és lesznek. Bolygónk struktúrájának és működésének természetes és szükségszerű velejárói. Nem túlzás azt állítani, nélkülük az élet sem alakulhatott volna ki, bolygónk vékony kérge alatt ugyanis – zömében vasalapú – láva fortyog, amely tengelyforgása révén dinamóként működve mágneses erőteret képez, ami sajátos védőpajzsként véd a kozmikus sugárzástól. Vasmag és e dinamóhatás nélkül az élet sohasem foganhatott volna meg e vékonyka kérgen.
E kéreg persze nem összefüggő, lemezei folyton vándorolnak az izzó masszán, egymásnak feszülve, egymás alá vagy fölé gyűrődve, óhatatlanul rengéseket, vulkánkitöréseket, fölcsuszamlásokat okozva. Minél sekélyebb a gyűrődés, beszakadás helye, azaz minél közelebb van a felszínhez, annál nagyobb a rengés amplitúdója. Ehhez társul természetesen a talaj összetétele, porózussága stb.
Gondoljunk csak bele, micsoda „szobrászati teljesítmény" volt, midőn felgyűrődtek az Alpok, vagy – mindössze 40 millió éve – az indiai szubkontinens az eurázsiai lemezzel ütközött, minek eredményeként az egykori tengerfenék elindult felfelé, és lett belőle az, amit ma Himalájaként ismerünk. Nem mellékesen ez a folyamat ma is tart, az indiai szubkontinens évi 5 centit halad északkeleti irányban befelé, folyományaként a Himalája és a Hindukus csúcsai nőnek. Ebből adódóan 100 százalékos biztonsággal „megjósolható", hogy a tekintett térségben, és a szeizmikailag aktív térségek mindegyikében újabb földrengések lesznek. Csupán idő kérdése, mikor.
Meg kell tanulni ezzel élni.
