Úgy alakult, hogy január végén Újvidéken kellett töltenem egy éjszakát. Felkerestem hát egy vendégszállót, amelynek közösségi terében különféle nációk tagjai vegyültek. Többségükben a sorozás elől meglógó oroszok voltak, de én egy finnel bonyolódtam komolyabb beszélgetésbe, miután kiszúrtam az akcentusát, ő meg a lappföldes sapkámat. Immár tizenöt éve, hogy Antti Kelet-Európa különböző országaiban él, szoftverfejlesztőként pedig világhírű cégeknek is dolgozott már. Mesélt az itt szerzett tapasztalatairól, majd egy idő után csak úgy mellékesen közbevetette, hogy egyébként három napja szabadult az újvidéki börtönből, ahova szilveszter éjszakáján azért került, mert az airsoft játékhoz használt pisztollyal mászkált a városban... és azért ezt is tilos csak úgy közszemlére téve hurcolászni. Mivel ügyvédje nehezen látott hozzá a munkához a pravoszláv ünnepek forgatagában, huszonnégy napig tartott, mire sikerült letennie az ötszáz eurós óvadékot, és most egy hónapon belül el kell hagynia az országot. Amikor hozzátette, hogy Budapesten is volt már egy hasonló esete, gyanakodni kezdtem, hogy itt aligha valami véletlen incidensről lehetett szó... Már épp érlelődött bennem, hogy ebből születhetne egy írás a Jó reggelt! rovatban, de Antti mintha csak olvasta volna a gondolataimat, igyekezett letörni a lelkesedésem. Az információs technológia alapos ismerőjeként vázolta ugyanis számomra, hogy újságíróként már csak pár évem van hátra, hiszen a rohamléptekben fejlődő mesterséges intelligencia hamarosan képes lesz ugyanúgy megírni egy cikket magyar nyelven, mint én, ráadásul pénzt sem fog kérni mindezért. Való igaz, egyre sűrűbben hallani arról, hogy a legtöbb munka helyettesíthető lesz a gépek által, de valahogy még nem tudok félni attól, hogy a robot majd kilép a komfortzónájából, idegenekkel beszélget, és képes lesz bánni az érzelmekkel a humor vagy az irónia eszközével.
