Érdekes, a kor előhaladtával mind gyakrabban kezdjük mondanivalónkat úgy, hogy „gyerekkorunkban", „amikor mi gyerekek voltunk".
Ezekben a napokban én is felemlegetem azokat a korai éveket. Mindenki tüsszög, köhög, ismerősök ágynak dőlnek, köhögésre, torokfájásra panaszkodnak, úgyhogy kéretlenül, előszeretettel osztom meg mindenkivel a vöröshagymatea receptjét. Édesanyám kristálycukrot pörkölt, felengedte vízzel, majd beledobta a vöröshagyma gondosan megmosott héját és egy réteg hagymahúst. Egy gondolatnyi ideig forralta, leszűrte, majd lefedte egy rövid időre, utána pedig belediktálta „a borzalmas ízű lötty" ellen élénken tiltakozó csemetéjébe. Hatásos házi szer volt, ezt gyerekfejjel is kénytelen voltam belátni. Nagyanyám a pemetefűteára esküdött, amit ilyenkor, amikor ilyen csalóka volt az időjárás, a tüzelős sparhelt szélén tartott langyosan, s időről időre kitöltött a förtelmes ízű főzetből egy bögrényit. Szigorú tekintettel figyelte, hogy megiszom-e. A legmakacsabb köhögést, legkellemetlenebb torokkaparást is enyhítette, úgyhogy a tortúra után már felszabadultan nevettem a szomszéd bácsi vicces megjegyzésén: „Persze, hogy használ! A gyerek nem mer köhögni, nehogy kapjon még egy adag keserű teát!"
