Általában két kilogramm krumplit hámozunk meg egy vasárnapi ebédhez. Ezt a mennyiséget duplázzuk, ha a családnak hasábburgonyára fáj a foga: ebből ugyanis sohasem elég. De kérés ide, kívánalom oda, utoljára több mint fél éve engedtük meg magunknak a sütés élvezetét. Hisz nem létezik már az a burgonyamennyiség, amelyből egy nagyobb tál szalmakrumplit asztalra lehetne varázsolni. Még akkor sem, ha aranyárat fizetünk a kívülről tökéletes gumókért.
Hónapok óta hüledezek ugyanis krumplipucolás közben. Már vásárláskor figyelek arra, hogy csak a nehezebb gumókat emeljem le a polcokról. Aztán akármilyen formában is terveztem tálalni a köretet, nekiállok a hámozásnak. Hisz a rengeteg csalódás és pazarlás után héjában főtt krumplit nem is merek készíteni. Sőt: ott tartok, hogy már a külső réteg lefejtése közben sem reménykedem abban, hogy a látszólag tökéletes küllem ép belsőt takar. A szeletelés pedig minden esetben igazol: a széthasított burgonyában fásult üreggel nézek szembe. Mire eltávolítom a taszító réteget, már csak a gumó negyedét dobom a lábosba.
Ilyenkor rendszerint gyors fejszámolással megállapítom, hogy kilónként 100 dinárért immár csak 25 dekagrammot kaptam ismét a boltban. Eszembe jut az a januári statisztika is, amely szerint a világválság közepette a krumpli a drágulások bajnokai között kötött ki: idén ugyanis 67 százalékkal többet fizetünk érte, mint egy évvel ezelőtt. Háborgó elmém mélyéből felszínre tör a dédanyám meséje, miszerint a burgonya tartotta őket életben a nagy háborúk keservesen szegény éveiben.
Nos, nekünk már krumplink se maradt.
