Ez a csütörtöki nap nagyjából olyan volt, mint a többi, a munkán is úgy tűnt, minden rendben, de valahol tudtam, hogy hézag van. A kávézás közben a munkán mindig sok életbe vágó témáról beszélgetünk, és itt ugrott be, hogy a lányom előzőleg bejelentette, suli után elmegy a barátnőjével a Limáni parkba szellőztetni azt a sok okosságot, amit tanultak. Igen ám, de ilyenkor mindig gyakran halljuk egymást, csakhogy most volt ezzel egy kis bibi. Nem találtam a telefonom. Nahát-nahát, sem a kabátzsebben, sem a melegítő zsebében... Még jó, hogy a párommal egy munkahelyen dolgozunk, így üzent Katának, megkaptuk a helyzetjelentést, aztán pedig, miután hazaért a parkból, a „nallánka" megtalálta a mobilomat az előszoba padján, úgyhogy végül is happy end lett a vége. Azért volt még utózöngéje az ügynek, merthogy a munkatársaimmal is más telefonon kellett kommunikálni, és az ebben a mobil korszakban igen kellemetlen, mert nincsenek meg a kontaktok, az ember rászokott erre a fránya maroktelefonra. A napi szerkesztőségi megbeszélésen aztán a kollégámnak is elmondtam, milyen világméretű gondokkal küzdök, mire azt válaszolta: manapság mindenkinek vigyáznia kell a jobbkezére, a telcsire.
