Merre van az egészségház? – kérdezte a városi buszra fellépett nő, akinek láthatóan nagy megerőltetést jelentett az az egy lépcsőfok is, amit meg kellett tennie. Két idősebb asszony közelében ült le, akik azonnal rákérdeztek: melyik egészségházat keresi, hiszen Újvidéken nem egy ilyen intézmény van, s a kilences busz vonala is többet érint. Az asszony lehajtotta a fejét, nem válaszolt. Ismét rákérdeztek az utastársak, melyik egészségházba igyekszik, amire a megfáradt új utas kissé bizonytalanul válaszolt: valószínűleg az elsőbe, ami ezen az útvonalon van. Majd hozzátette, milyen szakorvosi vizsgálatra kell mennie. Úgy tűnt, az idősebb utasok azonnal tudták, a limáni városnegyedi egészségháznál kell majd leszállnia. Megnyugtatták, szólni fognak neki, amikor a közeli buszmegállóhoz érnek. Az asszony megköszönte, csendesen folytatta az utazást. Amikor közölték vele a segítők, le kell szállnia, lassan felemelkedett az alacsony ülésről, s amikor leszállt, még hallani lehetett, ahogyan megkérdez valakit, merre folytassa gyalogosan tovább. Egy-két másodperc elmúlt, de a busz ajtajai nyitva maradtak. A sofőr kinyitotta az ülése melletti alacsony térválasztót, hátranézett az utasok felé, s hangosan megkérdezte: Leszállt az az asszony, aki az egészségházat kereste? Több utas is kórusban felelt, igen, sikerült útba igazítani. A sofőr bezárta az ajtókat, s folytatta az útját a kilences. Többen, egymás között beszélgetve, meglepődve jegyezték meg, milyen rendes ember a sofőr, ilyesmit már régen nem láttak.
Ezen a napon Újvidéken történt egy apró csoda, emberségből tett vizsgát egy férfi, akinek törődnie sem kell azzal, ki milyen ügyben és hová utazik, s szívmelengető élményben volt része tíz-húsz embernek, aki elfelejtette, milyen az, ha valaki egyszerűen csak „rendes" elidegenült világunkban.
